–

Apám mindig azt mondta, hogy ha így folytatom, nem sokra fogom vinni. „Tanulni kell, jó jegyeket hozni, mert művészkedésből nem biztos, hogy megél az ember”. Bár a szüleim támogattak abban, hogy művészeti iskolába menjek, és már jó korán elkezdhettem a rajzzal foglalkozni, azért a rossz jegyeimnek nem örültek.

A válásuk sem jött jókor. Pont a kamasz éveim küszöbén költöztek szét, én meg egyből úgy reagáltam, hogy mindenben ellent mondtam nekik.

„Hozz jó jegyeket!”
„Nem viszek!”

„Tanulj nyelveket!”
„Nem tanulok!”

„Legalább azt a k.va jogosítványt tedd le!”
„Dehogy teszem!”

Persze mondhatnám most is, hogy anyám meg apám a hibás azért, amiért buktam matekból, magasról tettem a többi reáltárgyra, és a külön angolóráimon, amiket éveken keresztül fizettek, jórészt akkor is csak a tanárral pletykálkodtam.

Szakmából (díszlet- és jelmeztervezés), irodalomból, művészettöriből persze jól teljesítettem, de volt olyan év, amikor pótvizsgáznom kellett matematikából (ez az a tárgy, amit soha nem leszek képes felfogni). A művészet és a tehetség remek dolog, de azóta rájöttem, hogy az élethez más is kell. Mert rajzolhatok és festhetek úgy, mint egy istenadta őstehetség, ha nem tudok semmi egyebet a világról.

Olvashatok szuper könyveket, ha nem ismerem jól a történelmet.

Lehetek érdeklődő, de ha nem tudok rendesen angolul, akkor a tudásom sem leszek képes tágítani.

Aztán persze megtanultam angolul, de nem eléggé jól. És egyszer csak elkezdtem érezni a feszítő szükségét, hogy többet és többet tanuljak. Folyékonyan szeretnék beszélni az emberekkel, nem csak közepes szinten. Nem akarok ennyit szótárazni a cikkeknél, és a filmeknél is jó volna kikapcsolni már az angol feliratot.

Azt mondják, az ember két dolog nélkül nem létezhet manapság: angol nyelvtudás és jogosítvány nélkül. Ezek alap-skillek, és nagyon jó volna, ha mindenki rendelkezne velük.

A jogosítvánnyal is úgy voltam, hogy „kell a bajnak”… Éveken keresztül tömegközlekedtem, vagy hoztak-vittek a haverok. Aztán elkezdtem érezni a szükségét. Hogy a betegségemnek mi köze van mindehhez, nem tudom, de sanszos, hogy ha nem is lettem tőle más ember, azért jóval kitartóbbá, céltudatosabbá és tudatosabbá váltam azóta.

Később nőtt be a fejem lágya, mint másoknak. Rájöttem, hogy a tehetség csak egy dolog, amiért nem borítanak automatikusan vörös szőnyeget az ember lába elé.

Elkezdtem magam kényelmetlenül érezni amiatt, hogy hiányos a tudásom. Rossz érzés volt, viaskodtam vele.

Aztán rájöttem, hogy miért ne kezdhetném el harmincévesen tanulni azokat a dolgokat, amik kimaradtak?

Miért ne ülhetnék be újra az iskolapadba? Mit kéne azon szégyellnem, hogy nem tudok valamit? Inkább azt szégyelljem majd hetvenévesen, hogy soha meg sem próbáltam!

A jogosítványom megszerzését nyomon követhettétek a WMN-en. Büszke vagyok rá, hogy elsőre sikerült minden lépcsőfoka, és azóta olyan áhítattal rovom a kilométereket, hogy nézni is öröm. Még PORSCHE-tesztvezetésen is voltam, és rájöttem, hogy a vezetés egy csodálatos állapot. Nagyon megszerettem.

Angolul nyár óta tanulok. Egy kedves tanárnővel beszélgetünk hetente kétszer. Olyan jó érzés beszélni, és minden alkalommal egyre többet tudok. Minden egyes hónappal előrébb jutok, és a filmekből is jóval többet értek, mint azelőtt. Már akadnak ismerősök, akikkel jóval bátrabban merek társalogni idegen nyelven. És sokkal kevesebbszer veszem elő a szótárat is.

Sokszor éreztem magam butának. Sokszor éreztették velem az emberek, hogy buta vagyok. Mindig is gyűlöltem ezt az érzést. Úgy tekintek a világra, mint amiről soha nem lehet eleget tudni, de legalább a magam szintjén szeretnék minél többet megtanulni belőle.

Ez a legtöbb, amit tehetek. Magamért.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ PeopleImages