–

Sophia Loren biztos nem gondolkodna sokáig

Nem töprengene, nem vívódna, nem keresné a szavakat, hogy ne bántson meg, és ne gyalogoljon a privát szférádba. Nem venné sorra az összes apróságot, nem rendszerezné őket, melyik lehet majd válóok a jövőben, és mivel lenne érdemes mégis inkább megbarátkozni. Nem. Az a fantáziám, hogy egy karakán csaj, így, ahogy az úristen megteremtette, egy szál semmiben, hajnali négykor közölné veled, hogy ha nem rakod végre rendbe a konyhát, töltöd fel a hűtőt, ja, és ha tudod, hogy jövök, viszed le a szemetet, szereled meg a csapot, amiből alig folyik a meleg víz, akkor itt a vége a mi szerelmetes együttlétünknek. Amire persze simán lehet, hogy az lesz a válasz: „Ez az én lakásom, itt úgy élek, ahogy kedvem tartja, nem kötelező ide jönni. Ciao!”

Az ördög igen sokszor rejlik a részletekben. Pont az említésre sem méltó, ámde igencsak zavaró hülye kis apróságokban. Klasszikus közhely; te feltekered, én meg csak összevissza gyűrögetem a fogkrémes tubust.

Akinek nem inge, ne is olvasson tovább, mert engem most az érdekel, ki mit kezd ezekkel a részletekkel az életében, a párkapcsolatában.

Te éjszaka vagy aktív, én este tízkor kidőlök

Te teljes csendben és sötétben tudsz aludni, én megőrülök, ha nem a reggeli világosságra ébredek. Én, ha éhes vagyok, semmi másra nem tudok gondolni, te legtöbbször még inkább szexelnél egyet reggeli előtt. Engem baromira zavar a kupi és a kosz, a lefolyóban összegyűlt hajakról, szőrökről nem is beszélve. Te egyrészt nem is látod, fel sem tűnik neked, és amúgy is inkább leülnél egy újsággal.

Én mindent azonnal megbeszélnék veled, neked szükséged van csendre. Te horkolsz, én hangosan fújom az orrom. Te fázol, állandóan feltekered a fűtést, én izzadok és nyitogatom az ablakot. Nekem mozgásra van szükségem, sétálnék, sportolnék, állandóan mennék, az kell a jóllétemhez, neked a kanapé, nyugi, csönd. Te utálsz táncolni, én meghalok zene nélkül. Én szeretek a színházban hangosan röhögni, te nem tudod, hova nézz zavarodban. És akkor most még nem említettem azokat az édes kis semmiségeket, amik meglehetősen testközelből szoktak bezavarni, az izzadságod néha-néha erőteljesebb illata, az a borzalmas parfüm, amit valamelyik barátnédtól kaptál, és ha elfelejtesz fogat mosni, hát, olyankor inkább nem csókolóznék… de ezt mégis hogy mondjam, hiszen…

Még csak pár napja, hete, hónapja, éve… vagyunk együtt…

Egyébként is, felnőtt emberek vagyunk. Nekem nem lehet az a dolgom, hogy bármire is figyelmeztesselek vagy rávegyelek. Nem vagyok az anyád. Nyilván oka van, hogy te így csinálod. Neked így jó, te így szereted. Így hát abban bízom, hogy majd szépen lassan megszokom ezeket a különbségeinket. Vagy majd ha összeköltözünk, akkor szólok. Elvégre akkor már lesz jogom szóvá tenni, hogy miért nem hagyod tisztán a vécét magad után. Vagy ezt már most is mondhatnám? Most is zavar. Még óvatos vagyok, nem akarlak ilyen hülyeségekkel zavarba hozni, megbántani. Na, nyilván lehet, hogy egy adag félelem is van mögötte; mi van, ha te pont ugyanezeket gondolod rólam?

Meddig tart a másik a privát szférája, és hol kezdődik az enyém? Mi számít válóoknak? Mik azok a látszólagos apróságok, amelyek képesek annyira irritálni, hogy minden rajongásom, vágyam azonnal hazavágják?

Mintha hajlamosak lennénk – főleg egy kapcsolat elején – az ilyen apróságokkal kevésbé foglalkozni. Nagyvonalúan elsiklani felettük. „Majd megszokom a csámcsogását, a hülye szokásait. Majd jobb lesz.” De mitől is?

Még kiskamasz koromban rajongtam egy apám egyik barátjáért. A felesége lesajnáló mosollyal azzal próbálta lehűteni a lelkesedésem, hogy nyugodjak meg, ő is épp azokért a dolgokért volt úgy odáig, amikért én, és most már épp ezek idegesítik halálra. Mennyire nem értettem még akkor!

Nem vagyunk egyformák. Más a testünk, mások az alapvető szükségleteink, mások a preferenciáink, szokásaink, sztenderdjeink. Nem feltétlenül ugyanott húzódik az autonómiánk, a privát szféránk határa. És ez független attól, hogy most történetesen totál megőrülünk egymásért.

Persze kamaszkorunk szerelmes filmjeiben, de akármilyen filmekben sem sokszor esik ilyen prózai, hétköznapi apró-cseprő hülyeségekről szó. A haverok, a barátnőim sem mondják soha, hogy nekik ebből valaha is problémájuk lett volna, ergo, ez a dolog nincs is. Pedig nagyon is van, és szóra érdemes.

„De miért pont most mondjam, ha eddig nem mondtam? Ez így már totál ciki…”

Az „elején” még nem mondom, mert hát, egyrészt még a vágy, meg minden más felül is írják mindazt a sok apróságot, ami esetleg zavar. „Meg hát, mégiscsak ismerkedünk. Aztán pedig már azért nem mondom, mert ha eddig nem zavart, akkor most  miért?” – érkezik majd a logikus kérdés. Így inkább hallgatok. Az az izé, a dolog, ami zavar, meg szépen zárványozódik, tabuvá csomósodik a lelkemben. És aztán jól leélünk majd így együtt egy életet. Mint az egyszeri viccben, már csak a halálos ágyunkon derül ki, száz év együttélés után, hogy mi mindent is gondoltunk másképp.

Miközben egy csomó mindent meg is lehetne beszélni. Talán csak annyi lehet mögötte, hogy mindkettőnk hátizsákjában más van. Az én családomban más volt a viszony a lakókörnyezethez, a tárgyi kultúrához, a testi higiénéhez vagy épp az érzelmek kifejezéséhez, az érintéshez, mint a tiédben. Én máshogy szoktam meg, máshogy szeretem. Semmi bonyolult, semmi érzelmi túlfűtöttség. És mégsem mindig feltétlenül triviális szóba hozni bizonyos dolgokat. Főleg olyanokat, amelyekről nem tehetünk. Vagy legalábbis nagy az esélye, hogy nehezen változtathatók; mint például az illatunk, a testi szokásaink vagy az ízlésünk. Nincs benne a kultúránkban, hogy ezekről is lehet beszélni, anélkül, hogy a másik lelkébe gázolnák.

Az igazi izgalmak nem is itt kezdődnek, hanem akkor, amikor kettőnk érzékeny zónái találkoznak. Amikor pont attól válik megbeszélhetetlenné és egyben elviselhetetlenné a legjelentéktelenebb semmiség is, mert neked is, nekem is, valami, valamiért „be van akadva”. Amikor egy látszólagos apróság mögül történetek, elfojtott érzelmek, traumák nyomakodnak elő. „Azért csinálom így, mert ezt láttam az anyámtól, akit annyira imádtam.” „Igen? Én meg pont azért, mert megfogadtam, hogy sosem leszek olyan, mint az anyám, apám.”

Komplett családi csontvázak borulnak ránk egészen váratlanul a szekrény kinyitásakor. Ha valamikor, hát, ilyenkor kínálkozik a kiváló alkalom az önvizsgálatra. „Agyfaszt kapok amiért… de miért is? Miért is zavar ez engem (!) ennyire?”

De az is lehet, hogy azért, mert ez az apróság csupán a jele valaminek. Annak például, hogy nem figyelsz. Hogy csak magaddal foglalkozol. Hogy igénytelen vagy. Vagy lusta. Most semmiségnek tűnik, de azt sejtem, ez egy olyan személyiségjegy, ami hamarosan az életünk minden területén egy csomó konfliktust okoz majd?

Pont a szexben nagyon is van jelentősége az apróságoknak

Mert mindenre kiterjedhet egyetlen apróság is. „Évek óta próbálom irányítani a kezed, a figyelmed. Csak egy hajszál választ el attól, hogy jól csináld. De nem. És ettől én befeszülök, lefagyok.” „Hogy orgazmus?” „Hagyjál már, hol vagyunk még attól?” – „Hány évnyi szóról szóra ismétlődő konfliktus kellett ahhoz, hogy rájöjjek: az zavar, hogy nem figyelsz igazán. Nem az, hogy nem vagy elég ügyes, hanem az, hogy nem figyelsz. És ha ezt még tovább merem gondolni, akkor az még jobban zavar, hogy én nem tudtam az évek során elérni, hogy jól figyelj rám az ágyban. Hogy én nem tudtam elég határozottan, egyértelműen jelezni feléd, elég kitartóan kiállni magamért: „Figyelj, én így szeretem!”. Mert úgy éreztem, hogy kínos lenne szólni, megakasztani a „flow-t”, megtörni az együttlét varázsát azzal, hogy szólok. Így hát évek óta úgy csinálunk, mintha…” Mert felteszem, olyan élménye is van mindenkinek, hogyha meg mégis szólok, akkor igenis magára veszi a másik. Nehéz nem magadra venni, ha azt mondja a szerelmed, hogy nem jó az illatod, vagy nem elég ügyesen lapozgatod a punciját. Valamitől megint lefagy a rendszer.

Pedig a két „apróság” egészen más természetű; az egyiken tudok változtatni, a másikon nemigen. Mindkettő lehet válóok. Mint ahogy mindkettővel lehet együtt élni is. De nem mindegy, hogyan.

Porcelánkacsa

Nemrég láttam egy holland napilap hétvégi mellékletében egy cikket párokról, akik bemutattak egy tárgyat a lakásukból, amely az egyik fél számára érzelmileg fontos, a másik viszont utálja. „Annyiszor próbáltam attól a kurva ronda porcelánkacsától megszabadulni. Egyszer – mintegy véletlenül – sikerült eltörni. Rá egy évre kaptunk egy ugyanolyat nászajándékba!” A feleség szintén elmondja, hogy neki mitől is olyan fontos az a törékeny szárnyas. A pár mosolyogva pózol a valóban igen ronda kacsával. Szerintem ez csodálatos!

A porcelánkacsától nem lehet megszabadulni; ez nyilvánvaló. De lehet róla nyíltan beszélni, lehet humorral hozzáállni, mint ahogy lehet teret adni a tiszteletnek, elfogadásnak is. Mert a másiknak ez valamiért mégis fontos.

Valójában annyira bonyolult egy kapcsolatban számtalan dolgot összehangolni. Eldönteni, hogy mi mindenben tudok, akarok kompromisszumot kötni. Szerintem az egyik kulcs, hogy azt tudjam eldönteni: nekem mire van ahhoz szükségem, hogy tudjak jó kompromisszumot kötni? Hogy ne érezzem áldozatnak, amikor tolerálom a partnerem másságát. Hogy humoromnál tudjak maradni. Emiatt kell időről időre újra összeraknom, hogy a kapcsolatunkban mi az épp aktuális egyensúlya a „szeretem, kevésbé szeretem” és a „kifejezetten irritál” dolgoknak. Először nekem kell felismernem, hogy épp mire van szükségem. Mert ráadásul változunk is.

Változnak a szokásaink, az apró és kevésbé apró hülyeségeink. A testi-lelki igényeink, és igen, még a szájszagunk sem ugyanaz, mint az első randin. Lehet, hogy épp ideje a külön szobának, ágynak, kanapénak. Több magántérnek, több szókimondásnak.

Nekem nagy felismerés volt, hogy megfogalmazhatom az ellenérzéseimet. Hogy nem kell a másikat szőröstül bőröstül az összes hülyeségével együtt elfogadnom, csak azért, mert ő a párom, partnerem, szerelmem. Jogom van ahhoz, hogy kimondjam – elsősorban magamnak, – hogy bizonyos dolgok tényleg zavarnak. Elvonják a figyelmem, ellenérzést váltanak ki, korlátoznak, fullasztanak, akár kasztrálnak. Egyik így, másik úgy. De sok erős reakciót nem is a másik másságai váltanak ki, hanem az, ahogy én magam a saját érzéseim el nem ismerésével korlátozom azt, ami bennem van.

Ha nem korlátozom magam, mintha sokkal könnyebbé válna ezekről a dolgokról is kommunikálni. Jobban tudok figyelni arra, hogy úgy mondjam, ha zavar valami, hogy közben magamról beszélek, és nem benned keresem a hibát. Kétségtelenül az öregedés egyik előnye, vagy mindannak, amit a párkapcsolatban együtt tanulunk, ezeknek a képességeinknek a fejlődése. Hogy tudunk együtt – három lépés távolságból – is ránézni a dolgainkra. Könnyebben tudjuk elismerni és tiszteletben tartani a másik „buborékját”. Egyáltalán felismerni, hogy a másik: másik, és nem ugyanolyan, mint én. Mások az igényei, mások a preferenciái, másként létezik. És azt is, hogy képesek vagyunk erről nyíltan, de legalábbis valamennyi önreflexióval és humorral beszélni. Talán így jobb esélyünk lesz a következő tizenöt évre is együtt maradni. És talán kevesebb dolgot kell majd a halálos ágyunkon nagyon sajnálnunk, hogy elmulasztottuk megtenni.

 Mester Dóra Djamila

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: mesterdora@wmn.hu. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!