Még csak hajnali három óra, kitartóan csörög a telefonom

„Baj van, nővérke, mindjárt megfulladok!”
Először csak hörgést hallottam… olyan ijesztő volt!
Megvárta a beteg, hogy hajnalodjon…

Nem akart felébreszteni hamarabb. Hívhatta volna a rokonait, a mentőket, de nem. Ő engem akart.

Azonnal telefonáltam a mentőknek, mire a nénihez értem, már ott voltak a kollégák. Szakszerű ellátás után a kórházba szállították.

Hajnali fél ötre érek haza, már nem fekszem le, hisz úgyis mindjárt kelnem kell. Összeszedem magam, egy gyors kávét legurítok, elkészítem a gyerekek reggelijét.

Összepakolom az ágyneműt, kiviszem a szemetet. A szokásos reggeli rutin.
Sietek, mert rendelés előtt még lesz pár vérvételem a betegeim lakásán.

Fél hétkor el is indulok

Közben folyamatosan csörög a telefonom… „Dolgozol? Szeretnék kérni tőled valamit…”

Leveszem a vért, megállok a rendelőnél, és már szaladnak is hozzám a betegek.
„Nővérke, megnézné a leletet, én nem akarok bemenni, kaphatok receptet?”

És már adják a kezembe a cetliket, amin a havi gyógyszerek vannak.

Fél nyolckor kezdődik a rendelés

Rengetegen vannak, mindenki első szeretne lenni, vagy legalább hamar végezni. Mindeközben nincs olyan beteg, aki ne puszilna vagy ne ölelne meg. Édesek… mindenkihez van egy kedves szavam, mindenkinek van egy kedves szava hozzám.
Injekciózás, vérvétel, kötözés, receptek, EKG, időpontkérés… a rendelői telefon folyamatosan csörög a mobilommal együtt. Viber, Messenger – itt is írnak.

Őrület van, visz a forgatag.

Az órámra nézek: Úristen!

Fél egy van, észre sem veszem, vége a rendelésnek. Elfáradtam…

Elindulok meglátogatni az idős betegeimet. Viszem nekik a kiváltott gyógyszereket, bevásárolok, takarítok, beszélgetek. Egyszerűen csak szeretem őket. Ők az én fogadott anyukáim, nagymamáim, apukáim.

Este öt és hat között érek haza

A lábaim iszonyúan nehezek, mintha mázsás súly lenne rajtuk. Jóleső érzés levenni a cipőmet.
Gyors bevásárlás, vacsorafőzés, közben megbeszéljük, milyen napunk volt.

Jöhet a megérdemelt pihenés… a telefonom megint csörög: „Nővérke, ki tudna jönni? Hányok, gyenge vagyok…”

Életem párja rám néz és csak annyit mond: „Gyere, elviszlek, ne vezess, látom, milyen fáradt vagy!”
És minden kezdődik elölről. Késő este lesz, mire lefekszem. Jóleső érzés van lelkemben.
Szeretem a munkám, szeretem a betegeim.

Ez a hivatásom a nap 24 órájában

Hétvége van, nem dolgozom, az iskola padjait koptatom. Most épp fizioterápiás szakasszisztensnek tanulok. Az ablakon beszűrődő nap sugarai melengetik a lelkemet. A betegemre gondolok... vajon tudott enni este? Bevette a gyógyszereit? Felpolcolta vizenyős lábát? Másfél éve ismertem meg, olyan törékeny volt a maga 40 kilójával. Felfekvések, vizenyős láb, gyengeség, étvágytalanság, fájdalmak jellemezték. 

Tizenhárom éve küzd a daganattal, már az egész testét felemésztette

Mindenhol áttét van… Ő mégis kitartóan harcol ellene, ott a tizenhárom éves gyermeke, fel kell nevelnie. A gyereke soha nem látta egészségesnek az édesanyját, mégis így szerette, rajongott érte. Számára tökéletes volt és gyönyörű.

Ez a törékeny test egy harcos amazont takart. Évek óta a betegágyból irányította az életét. Három vállalkozása is volt, és jól működtek. 

Nem voltak családtagok, barátok, teljesen egyedül maradt a betegségével, gondjaival

Amikor a nővéri munkám elvégeztem, nem tudtam úgy eljönni, hogy ne segítsek nekik. Mindig a kertjét dicsérte, de most nagyon elhanyagolt volt. Csapatot szerveztem, és a barátokkal meg a főnökömmel, a doktornővel, és annak szájsebész férjével rendbe raktuk többször is az egészet. Teljesen erőre kapott a gyönyörű kert láttán, sokat üldögélt a teraszon, és csodálta a nyíló, illatozó virágokat.

Én mindennap mentem hozzá másfél éven keresztül, nem számított, hogy hétvége volt vagy ünnepnap. Már alig vártam, hogy láthassam. Észre sem vettem, szinte családtag lettem. 

Rég túl voltam nővéri feladataimon, felfekvése begyógyult, vizenyős lába lelohadt, hízott hat kilót

Újra erőre kapott, és nagyon boldog volt. Amíg ment az infúzió, gyorsan főztem nekik. És ez így ment mindennap: takarítás, főzés, ápolás, hosszú beszélgetések. Mindig azt mondta, olyan vagyok, mint a testvére. 
A másfél év alatt voltak hullámvölgyek, jó és rossz napok. De sosem adta fel, hiszen ott volt a gyermeke. Ő adott neki erőt az évek során, különben már rég feladta volna.

Aztán egy nap nagyon rosszul lett, bekerült a hospice osztályra

Mindennap meglátogattam, reménykedtem, hogy felerősödik, és hazamehetünk. Sajnos nem így történt, amíg haldoklott, végig a gyermekét szólította. Majd csendesen elaludt. 

Nekem már csak az emléke maradt, az érintése, az illata, a búgó hangja. Sosem felejtem el. 

Nővérként néha meg kell szegni az íratlan szabályokat…

Én sokszor megszegem. Mert az igazán szép dolgokat nem lehet látni, ezeket érezni kell.

Meg kell ismerni a beteg mögött az embert. Ezek olyan bensőséges kapcsolatok, amelyek a szeretetre, tiszteletre épülnek. 

Én mindent megteszek, hogy a betegeim életminősége jobb legyen. Még ha néha meg is halok velük… de ez csak megerősít abban, hogy jó az, amit teszek. 

Sinka Eszter