Péter nyolc hónapos volt, amikor bélcsavarodással kórházba került. Kis híján meghalt. Akkor derült ki, hogy cisztás fibrózisban szenved. Ez egy örökletes betegség, leginkább a tüdőt támadja meg, de rombolja az emésztést és az immunrendszert is. Pár hónapot jósoltak neki az orvosok. Nem ez volt az utolsó alkalom, amikor idő előtt eltemették.

Kisgyerekként szinte folyamatosan kórházban voltam, óvodába már tudtam járni, de mivel pici és törékeny kölyök voltam, folyton csúfoltak a lányok. Ez a tendencia később is folytatódott, annyi különbséggel, hogy egyre több gyógyszert kellett szednem, illetve hatéves koromtól hatkor kelnem, mert reggelente még inhalálás is várt rám. A tornaórákat nehezen bírtam, gyenge, folyton köhögős gyerek voltam.

Kisgyerekként sokat sírt és később is volt rá példa nem egyszer. Nehezen fogadta el, hogy nem élhet úgy, mint a többiek, nem futkoshat, nem ugrabugrálhat, korlátok, majd a kórház falai közé szorítja a betegség. 

„Mindezt tizennégy évesen elégeltem meg, akkor kezdtem el edzőterembe járni és több küzdősportot is kipróbáltam.”

Na de aki nem bírta a tornaórákat, hogy bírta az edzéseket? – vetődik fel az emberben a kérdés

„Nyilván nem úgy kezdtem edzeni, mint egy egészséges ember, szép lassan adagoltam magamnak a terhelést. A kérdés egyébként másban is felvetődött,

a körzeti orvosom például tizennégy éves korom körül vágta az arcomba, hogy az érettségivel már ne számoljak, mert nem érem meg.”

Az effajta negatív élmények egy idő után egyre inkább növelték benne az élet szeretetét

Ugyan a hétköznapok gyötrelmesek voltak, a középiskolás éveiben már napi másfél-két órát inhalált a beteg tüdeje miatt, mégis sok mindent szeretett csinálni. Egy raktárban dolgozott nyaranként, ahol nem szerették a lógós diákmunkásokat, de őt igen, mert megbecsülte a munkát.

„Gyönyörűek voltak a középiskolás éveim, habár ekkor már évente kétszer két hetet kórházban töltöttem. Annak ellenére láttam szépnek az életet, hogy tudtam, a betegség hosszú távon nem kímél. De én mindig csak az előttem lévő feladataimra figyeltem, na meg azokra a dolgokra, amiket szerettem csinálni. Imádok például utazni, és persze az edzések is örömmel töltöttek el, élveztem, hogy fejlődök, egyre izmosabb vagyok, senki sem mondta volna meg rólam, hogy beteg vagyok. A középiskola után még a technikumi képzés két évét is megcsináltam, az egyetemet azonban egy év után abbahagytam, mert ekkor már napi két–három órát inhaláltam, munka mellett nem volt időm tanulni is. Meg, hogy őszinte legyek, jobban is szerettem dolgozni, mint tanulni.”

Ekkor – az orvosi jóslatok szerint – már nem is kellett volna élnie. Még szép, hogy elégtételt érzett azokkal szemben, akik tapintatlanul az arcába vágták, hogy nem sok van már hátra neki.

„Azon túl, hogy elégtételt éreztem, mindig motivált az, hogy olyat csináltam, amit ilyen betegen nem szokás. Jelentkeztem például rendőrnek. Talán éppen ez a realitásoktól való elrugaszkodás is kellett ahhoz, hogy ott tartsak, ahol. És ugyan megalázott a rendőrségi felvételin az orvos, nem bánom, hogy ilyen vagyok.

Valószínűleg azért élek még, mert hiszek a lehetetlenben.”

A betegsége – ahogy a munkában és az edzésben, úgy – a szerelemben sem akadályozta

Úgy élt, mint a legtöbb vele egykorú fiatalember, annyi különbséggel, hogy a betegség kontrollálása sok idejét elvette. Voltak komoly barátnői, de ők még nem mérettettek meg a betegség elleni harcban.

„A sporttal sokáig jól karban tudtam tartani magam, ezért nem volt lehetőség arra, hogy kiderüljön, melyik lány az, aki kitart mellettem, és ki az, aki nem. A mostani párom példásan fogja a kezem minden helyzetben, annak ellenére, hogy tőlem kétszáz kilométerre dolgozik. Mindig itt van mellettem… A barátaimban viszont sokat csalódtam, egy idő után a cf-es sorstársakkal kezdtem barátkozni. Sajnos már sokan nem élnek közülük. A legtöbbjük egészen fiatalon halt meg.”

Zsuzsi a kapcsolatuk elején nem tudta, hogy a párja milyen nagy beteg, Péter félt elmondani neki. 

Zsuzsi és Péter

„A kapcsolatunk elején még viszonylag jól voltam, dolgoztam, edzettem, utaztam, de tudtam, hogy meg kell mondanom neki az igazságot. Szégyellem a betegségemet, még akkor is, ha szembemegyek mindennel, amit az orvosok jósolnak nekem, és óriási akarattal újabb és újabb rekordokat döntök meg, már ami a betegség stációinak elérését illeti. Végül úgy vallottam be Zsuzsinak, hogy a tévében szerepelt egy tizenegy éves sorstársam, aki nem sokkal később meghalt. Zsuzsinak ezt a videót küldtem el, hozzátéve, hogy a kisfiú már nem él.

Amikor rosszabbul lettem, igyekeztem elmarni magam mellől Zsuzsit, nem akartam, hogy szemtanúja legyen a fájdalmaimnak, a szenvedéseimnek, esetleg a halálomnak, de nem sikerült.”

Péter júniusban tüdőtranpszlantáción esett át, nem lehetett halogatni a műtétet

De az odáig vezető út még emberpróbálóbb volt, mint a korai előzmények.

„Az iskola utáni időszakban évenként kellett új munkahelyet keresnem, mert sehol sem fogadták el, hogy sokat betegeskedem, és folyton köhögök. Azt hitték, fertőző beteg vagyok. Aztán elkezdtem dolgozni egy szegedi műszaki áruházban, ahol végre otthonra leltem, az állapotom azonban folyamatosan romlott. Az elmúlt év decemberét már úgy csináltam végig, hogy reggel inhalálás, aztán irány Deszk, ahol infúziót kaptam, majd bementem dolgozni, este megint Deszkre vitt az utam az újabb infúzióra. Napi három és fél órát aludtam, de nem mertem szólni a főnökömnek. Hiba volt, mert januárban már nem tudtam dolgozni, és kórházba kerültem. Ekkor derült ki, hogy nagyon megértő, azóta is mindenben támogat.”

A deszki kórházban többször is közvetlen életveszélyben volt, nem merték tovább vállalni, ezért felkerült Budapestre

Transzplantációs listára rakták, napi 24 órában oxigénhez volt kötve. Amikor egy kicsit jobban lett, Zsuzsihoz költözött Szentesre, várta a riasztást, hogy mikor jön az új tüdő. Amikor picit jobban volt, tudott sétálni, ám egy pillanat alatt összeomlott minden: egyik pillanatról a másikra elfogyott a levegője. Légmellet kapott. Hívták a mentőt, ám nem voltak nála az orvosi papírjai, ezért nem is hitték el, hogy cf-es, tüdőre vár, és valószínűleg légmelle van. Mivel azonban továbbra sem kapott levegőt, muszáj volt cselekedniük, már a mentőben gyorsan elaltatták. A szentesi kórházban a röntgen kimutatta a légmellet, közben a szülei megérkeztek az orvosi papírokkal, és azonnal elkezdték intézni a Budapestre szállítását.

„Nem volt azonnal tüdő, ezért mesterséges kómában tartottak, a tüdőm közben felmondta a szolgálatot.

Műtüdőre raktak, ezzel általában egy-két hetet szoktak élni, én több mint három hetet bírtam ki.

Belső vérzéseim voltak a műtüdőtől, az orromon-számon folyt a vér, közben összevissza álmodtam, láttam a saját temetésemet, teljesen életszerűen. Szörnyű volt szembesülni a halálommal és a szeretteim fájdalmával. Az első tüdő nem volt megfelelő, közben elkaptam egy gombás fertőzést, így kis híján lekerültem a várólistáról. A családom számára ez óriási pofon volt, mindennap ott aggódtak mellettem, és fogták a kezem – erre egy bizottság el akarja venni az utolsó esélyemet az életben maradásra. Végül maradhattam a listán. Még nem jött el a halálom ideje… Egyébként döbbenetes, hogy a kóma ellenére minden orvost és ápolót felismertem hangról, amikor a műtét után jobban lettem. Kómában voltam, mégis érzékelhettem valamit abból, ami körülöttem zajlik.”

Két nappal a bizottság döntése után jött az újabb riasztás, és a gombás fertőzés ellenére megműtötték

A gomba a műtét után sem tűnt el, ezért vérátömlesztést kapott, ami segített. Folyamatosan altatták, amikor felébresztették, a párja és az édesanyja fogták a kezét. Három hétbe telt, mire le tudták venni a lélegeztető gépről, a nyelve és a lábfeje nem mozgott, majd kapott egy kétoldali tüdőgyulladást. Körülbelül két héttel az ébredése után tudott felkelni, gyakorolta a sétát, de sokszor elesett, ezért átváltott a járókeretre.

Az orvosok a csodájára jártak, azt mondták, döbbenetes, amit véghez vitt. Újabb egy hét elteltével már a kertben sétálgatott a járókeretével, akkor úgy fogalmazott az egyik doktor, hogy a világon egyedülálló, amit csinál: egy hónap műtüdő és egy tüdőátültetés után három héttel senki sem sétál… sőt, leginkább már nem is él.

Hogy őt mi hajtja ebben az emberfeletti küzdelemben?

„Senki sem tudhatja, hogy ha az életéért küzd, az a helyzet mit hoz ki belőle. Én ilyen lettem. Minden baj ellenére imádok élni. Szeretem a családomat, szenvedélyem az utazás és a sport, ezekre sosem sajnálom az időt és az energiát. Szeretnék családot, ha kijövök a kórházból. Zsuzsival albérletbe akarunk költözni, aztán ha lejár a lakáskassza, veszünk egy lakást. Tizenöt évet jósoltak az új tüdővel, de nekem már annyi mindent jósoltak, ami nem jött be, hogy nem hiszek el semmit.” 

De mielőtt a távlati céljaiért harcolna, még itt vannak a közeljövő álmai.

„Nem álmokban, hanem tervekben gondolkozom. Most újra meg kell tanulnom beszélni, mert a nyelvem a műtét után nem mozog rendesen. Már lépcsőzöm,

el sem tudom mondani, milyen káprázatos érzés harminc év után úgy felkelni, hogy kapok levegőt és nem köhögök. Ez maga a csoda!

Mindig is azért dolgoztam, hogy utazhassak, sosem tudtam ugyanis, hogy melyik lesz az utolsó nyaram. Most erről is szőhetek terveket, nagy vágyam Thaiföld, majd elviszem oda Zsuzsit. De előbb más terveim vannak vele. Ha kimegyek a kórházból, az első dolgom az lesz, hogy megkérem a kezét. Amikor elmondtam neki, hogy beteg vagyok, nem volt félelem a szemében, inkább felnézett rám. Akkor értettem meg: csoda, hogy itt vagyok és az én küldetésem az, hogy elmondjam az embereknek: a világ szép, és az életet, a hétköznapokat, az időnket és az egészségünket becsülni kell, addig, amíg lehet… vagy még azon túl is”

Tamás Rita

Képek forrása: Lhotsky Péter