–

Ahogy a férfi olvasók egy része, én is úgy álltam meg mozdulat közben, hogy „pardon, mi hangzott el?!”. Nem ismertem még akkor a feleségemet közel sem annyira, mint most, és nem akartam elhinni, hogy ezt ő komolyan is gondolja. Úgy gondolta, de ez már egy másik történet. 

Szöget ütött a fejembe, hogy ehhez hasonló nyelvi fordulatokat igen sokat használunk a mindennapokban

Némelyiket poénosnak szánjuk, miközben komolyan vesszük, néhány másik meg eleve halálosan komoly. De hatásukat, jelentésüket, mögöttes tartalmukat már nem gondoljuk végig. Ennek szeretnék most véget vetni, méghozzá azért, mert ezen fordulatok többsége nagyon árulkodó. Vannak köztük kifejezetten romboló mondatok, és ideje lenne felismernünk mindannyiunknak, hogy mit okoznak a szavaink. Kezdjük a már említett példával, mint az egyik ikonikusan destruktív gondolattal.

Hogyan lehet, hogy egy ennyire hétköznapi, átlagos és gyakran használt kifejezés ilyen pusztító? Hogyan teszi mindez szinte döntésképtelen, sőt szavazati jog nélküli gyerekké a felnőttet?

És ha már így van, hogy lett ez ennyire általános, elterjedt, hétköznapi gondolat? Nyilván a szövegkörnyezet, hangsúly, az alanyok személyisége, és annyi más befolyásolja az élét, de önmagában riasztó, hogy ezt komolyan mondva, komolyan gondolva milyen széles körben használjuk, miközben észre sem vesszük, hogy kapcsolat-, és akár személyiségtorzító hatása is lehet.

„Te segítesz otthon?”

Ez a másik mondat, ami a halálom. A kisebbik gyerekem nemsokára négy hónapos, értelemszerűen elég dolgos hetek állnak mögöttünk. És ezt a mondatot mindenféle kontextusban mostanában még gyakrabban hallom, mint máskor, amikor „csak” a háztartással kapcsolatban merül fel ilyen-olyan beszélgetésekben. Jellemzően abban a formában ugye, hogy a férfi „besegít” otthon. Felháborítónak és lealacsonyítónak tartom. Azt szoktam rá mondani, hogy nem „segítek” otthon, hanem én is ott lakom.

Kivinni a szemetet, bevásárolni, elringatni a saját lányomat, felkelni hozzá éjszaka, vagy kenni egy szelet kenyeret a feleségemnek nem segítség. A feleségemet sem kérdezi meg senki, hogy segít-e nekem dolgozni azzal, hogy kivasalja az ingemet vagy kimossa a ruhámat.

Viszont ez a megfogalmazás nagyon komolyan azt sugallja a nőnek, hogy bizony egyedül az ő dolga minden, ami a háztartásban, és a gyerek körül történik, és azt üzeni a férfinak, hogy egyrészt ő nem egyenrangú kompetens szülő, hanem csak „segít”, plusz azt is, hogyha ő elmos egy poharat, akkor ő egy hős, aki épp segít. Tiszta vicc.

Nem „csak” szavak

Fenti példák csak két igen jellemző mondat arról, mennyire meggondolatlanul beszélünk, mennyire felelőtlenül kommunikálunk egymással egy kapcsolatban. És még inkább árulkodik arról, hogy valójában fogalmunk nincsen, a szavaink milyen súlyt képviselnek, mit okoznak, mennyire durva hatásuk van. Pedig szerintem mindannyian ismerünk nőt és férfit, aki szorong a kapcsolatában, de nem tudja, miért. Aki elégedetlen, boldogtalan, de nem jönne rá magától, hogy a beszéd, a szóhasználat milyen rettenetes fontos része ennek az állapotnak. „Ezek csak szavak”, halljuk sokszor, hiszen a valóság tagadása a másik gyakran elkövetett hiba, amivel a boldogságnak hátat fordítanak sokan.

Az érzelmi intelligencia pedig nem (csak) attól függ, hány könyvet olvastál, mennyire vagy okos, vagy tájékozott. Egy ízben alkalmam volt beszélgetni egy kicsi falu fejkendős, idős asszonyával. Lényegében ki sem mozdult arról a pár négyzetkilométerről egész életében, nem végzett iskolákat, nem roskadoztak a könyvek a szoba polcain. Mégis három mondatban el tudta mondani, hogy a boldog házasságnak szerinte mi a titka. Azt mondta,

a férfi erőt, védelmet jelent a nőnek, a nő az otthon lelke és amíg senki sem hatalmaskodik a másikon, amíg meghallgatni, békén hagyni, támogatni képesek egymást, ameddig nyugalomra törekednek, és értik, hogy a szavak „jobban tudnak ölelni, mint a kezek, de jobban tudnak szúrni is, mint a kés”, addig boldogság van.

Én ámulva, némán álltam. És bár ez több mint 20 éve volt, de még mindig emlékszem, hogy az első gondolatom az volt, hogy ezt hogy az istenbe tudta így megfogalmazni egy olyan néni, aki vélhetően egy, maximum két férfit ismert egész életében, és az egész ismeretségi körében sincsenek többen, mint ahány emberrel én egy átlagos héten találkozom?!

Vigyázz a szádra!

Tragikusnak tartom, mennyire nem figyelünk a szavainkra. Mennyire figyelmen kívül hagyjuk, hogy azok éveken, vagy egy életen át képesek megnyomorítani a másikat. Nem érdekel bennünket, hogy a párkapcsolatot, mindkettőnk személyiségét, a gyerekeink lelkét és életét, a mindennapok békéjét halálra tudja mérgezni az, hogy szimplán leszarjuk, mit beszélünk. Döbbenetes párbeszédeket hall az ember utcán és téren, buszon és boltban, egészen elképesztő mintákat és példákat látok magam körül.

Pedig akiben van vágy és szándék arra, hogy rendezett, nyugodt, tiszta, civilizált párkapcsolatban éljen, annak igenis fel kell tudni mérni a szavai súlyát, felelősséget kell vállalnia a mondanivalójáért, és értenie kell, hogy ezen mindenkinek mindig dolgozni kell.

Igenis elvárható, hogy fejlesszük magunkat. A minimális igényesség része, ahogy a fürdés, a tiszta ruházat, vagy ahogy a testére odafigyel az ember. Egyrészt, hogy jól érezze magát a bőrében, másrészt, hogy a társa számára vonzó ember maradjon. Merem állítani, hogy ahogy a fizikai paraméterekkel kapcsolatban, úgy a verbális tartalmat illetően is, aki elhanyagolja magát, és nem érdekli, hogyan néz ki és hogyan beszél, az a másikhoz való egész viszonyulását leértékeli. Az ne csodálkozzék, ha ez meglátszik a párkapcsolatán is. Abszolút általános, elfogadott nézet, hogy az igényesség nem ott ér véget, hogy fogat mosunk reggel-este, hogy használjuk a vécékefét, és fürdünk rendszeresen. Az viszont nem általános, hogy egy kapcsolatban nem valami extra „szolgáltatás” a részünkről, ha normálisan beszélünk a másikkal, ha értjük a szavaink súlyát, következményét. Hanem a minimálisan elvárható alapcsomag része.

Külcsín, belbecs

Életbevágóan fontos, hogyan szólunk egymáshoz, annak a természetes korlátaival együtt. Hogy tudjuk, mi az, amit már nem engedünk meg magunknak akkor sem, ha épp veszekszünk, rossz napunk, vagy rossz időszakunk van.

A súlyos szavak nem olyanok, mint a szálka, amit ha kihúzol, fáj, de két nap múlva semmi nyoma. A súlyos szavak örökre ott maradnak a másik lelkében.

Néhány „bocsánat” nem gyógyítja meg a dolgot. Viszont ha megtanuljátok használni a szavak korlátait, ha tudtok számítani rá, hogy azok a korlátok mindig ott vannak, azokat senki nem dönti le, akkor a párkapcsolat és annak tagjai egy idő után biztonsággal nekidőlhetnek ennek a korlátnak. Érezhetik, hogy ennél tovább nem fog menni senki sem. És ez fontos támpont tud lenni egy működő, hosszú távú, perspektívával rendelkező, normális kapcsolatban.

 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ PeopleImages