Margit néni

Abban az évben, amikor Amerikában Ford legyártotta az első T-Modellt, Oroszországban Rimszkij-Korszakov megírta az Aranykakast, Ausztriában Klimt megfestette A csókot, Budapesten pedig megjelent a Nyugat első száma; Wass Alberttel, Teller Edével, Feleki Kamillal és Simon Wiesenthallal egy esztendőben, 1908. március 19-én Kálmán Bernátnak és Altmann Malvinnak kislánya született. Margitnak nevezték el, és mint minden szülő, ők is abban bíztak, hogy hosszú és boldog élete lesz. Az egyik teljesült.

Az első világháborút még gyerekként élte meg, felnőtti kivirágzása az utána következő, „boldog békeidők”-nek hazudott korszakra tehető. A második világégés már lánctalpakkal taposott végig a sorsán. Első férje, akinek neve kihullott az emlékezet rostáján, munkaszolgálatban halt meg. Margit akkor már egy kisfiú édesanyja volt. Egyedül, nőként, zsidóként, Budapesten, az 1940-es években.

Bujkáltak. A kisfiúnak csak két pelenkája volt. Az egyik rajta, a másik az édesanyja dereka köré csavarva. A teste melegével szárította. De hiába volt minden.

A kisfiú megbetegedett. Gyógyszer nem volt, élelem nem volt. Háború volt, ostrom volt. A kisfiú éhen halt. Kicsi élete névtelenül hullott alá a millió másikkal kitömött sírba.

Margit újrakezdte. A háború után újra férjhez ment. Párja, László 1977-ben hagyta itt ezt az árnyékvilágot. Margit néni pénzügyesként dolgozott és ha tehette, utazott. Huszonhat évig élt egyedül Budapesten a Gergely Győző utcában. De a kisfiával 96 évesen, 2003. április 23-án újra találkozott odafenn.

Edit néni

A Tanácsköztársaság évében, abban az esztendőben, amikor Ady Endre meghalt, a világ pedig megpróbálta túltenni magát a Nagy Háborún, a budapesti Spitzeréknek lányuk született. Az Edit nevet kapta, de nem a keresztségben, a pap ugyanis nem volt hajlandó befogadni az egyházába egy zsidó apa és egy katolikus anya gyerekét.

Négyéves volt, amikor a sors először próbára tette: elvette tőle az édesapját. A kicsi Edit gyakran kiment az apukához, és olyankor mindig ennivalót tett a sírjára.

Közben pedig kigyógyult egy tüdőbetegségből és tanult. Az angolkisasszonyok bentlakásos intézete ugyanis nem volt annyira finnyás, mint a pap. Edit korának legkiválóbb nevelésében részesült, németül és angolul is megtanult. Úrilányhoz méltó oktatásának költségét szüleinek vállalkozása, egy Tátra utcai tejbolt biztosította. A jövő szép volt. A történelem azonban átmenetelt rajta.

Unokahúga, Zsuzsika nyolcéves lehetett, amikor elhurcolták az iskolából. Férfiak jöttek érte, akiknek annyi is elég volt, hogy a kislány félig zsidó. Soha többé nem jött vissza. Edit túlélte, mert az anyja elbújtatta, amikor a házmester – a házmester, ki más! – szólt a nyilasoknak, hogy „ebben a házban van ám egy zsidó lány”.

A háború véget ért, de nem múlt el nyomtalanul. Edit soha nem ment férjhez és nem született gyereke.

Felvette a Sárvári nevet. A tejbolt már az államé volt, ezért elszegődött egy ügyvédhez asszisztensnek, majd elvégezte a közgazdasági főiskolát és pénzügyes lett. Készítette az ötéves terveket egy olyan rendszernek, amelyben származása, neveltetése és műveltsége idegenné tette. Szabadidejében több nyelven olvasott, sokat utazott és fotózott.

Hetvenhét évig élt a Hollán Ernő utcában, abban a lakásban, ahol most ezeket a sorokat írom. Sárvári Edit, született Spitzer, a XX. század magányra ítélt szemtanúja életének 95. évében tért meg Teremtőjéhez, akit egészen biztosan nem érdekelt annak a régi-régi papnak a véleménye arról, ki érdemes az ő országára.

Kató néni

Neki sem a teljes nevét, sem a fotóját, sem a pontos születési és halálozási dátumát nem őrizte meg az emlékezet. Sorsának néhány fordulatát azonban igen.

Orvos szeretett volna lenni, de akkoriban nőként még szó sem lehetett erről. Így hát elszegődött asszisztensnek egy Visegrádi utcában praktizáló orvoshoz.

Férjhez ment egy Szlovákiából áttelepült zsidóhoz, akit a háború szele elsodort, de később – még ha nagy betegen is – visszafújta Budapestre. 1960-ban azonban örökre elment. Kató néni évtizedekig érintetlenül hagyta a ruháit.

Egy fiuk született, aki 1970-ben öngyilkos lett. Kató néni ezt is, a túlélhetetlent is túlélte. Úgy, ahogyan tudta. Néha friss ételt, néha új borotvát vett a fiának, betette a szobájába – és várt. Közben újságot olvasott. Az érdekesebb cikkeket kivágta, félretette. Érezte, hogy sok ideje van. Túl sok. Huszonhat rettenetesen hosszú évig kellett várnia. 96 évesen combnyaktörést kapott, és vele kegyelmet az élettől.

Az ószeres

Miért olyan rövid az élet, ha ennyire hosszú az emlékezés? Mi marad egy emberből, ha sorsának tűje leugrik életének gramofonlemezéről? Egy bejegyzés az iskolai emlékkönyvben 1935-ből, amikor a német nevű magyar osztálytárs angolul kíván „minden jót az életben” a zsidó származású barátnőnek?

És mi marad belőlem, a botcsinálta ószeresből? Nem tudom. Talán ennyi sem.

De azt tudom, hogy mindegyik tárgy jó emberhez került. Margit néni, Edit néni, Kató néni! A gramofon szól, a csillár világít, a könyveket olvassák.

A könyveket olvassák!

Herczeg Zsolt