„Turista vagyok a saját hazámban” – Boldog-szomorú írás
Két állandó szerzőnk is Angliában él évek óta. Egymástól függetlenül egyszer csak azon kapták magukat, hogy úgyszólván „hazajárnak nyaralni”. Milyen az ország az ő szemükkel? Mit éreznek, amikor itthonról mennek „haza”? És miért szorul össze a szívünk, amikor olvassuk ezeket az alapjában véve boldog írásokat? Kégl Ágnes és Pásztory Dóri páros nyaralása itthon.
–
Ági
Öt éve mentem el Magyarországról. Ez a negyedik nyaram, amikor vendégként jövök haza a szülőhazámba. Amikor azt mondom, hogy „itthon” vagyok, és amikor repülőre szállok Anglia felé, akkor pedig azt, hogy „vár az otthon”. Itthon. Otthon.
Amikor leszállok a repülőgépről Ferihegyen, egy félmosoly mindig az arcomra ül. Végighajtunk a gyorsforgalmin, szomorú panelek merednek rám a nyári rekkenő hőségben. Itthon vagyok.
Mindig azonnal visszazökkenek. Ugyanaz minden… és minden teljesen más.
Az első utam a fehérvári kisboltba vezet, tíz percre a házunktól. Nem lehetne nagyobb kontraszt a londoni belváros és a kisvárosi miliő közt. Másik univerzum, mégis ismerős.
TV-paprika (most akkor tölteni való, vagy termelői vegyes, kérem, rendet tenni), sajtos párizsi, vajas kiflivel. Vaníliás karika. Csak a legszükségesebbek. Nem, nem a Túró Rudit, hanem a fentieket veszem meg azonnal.
Itthon vagyok.
Dóri
Nekünk a negyedik évünk, hogy külföldről szervezzük a nyaralást, de a második, hogy Magyarországra. Az első két évben a horvát tengerparton töltöttük a pihenésre, feltöltődésre és a családra szánt időt, tavaly viszont hazamerészkedtünk.
Nem volt könnyű döntés, mert három dolog van, amit nem bírunk: a rekkenő hőséget, a szúnyogokat és a parlagfüvet, így ezeket igyekeztünk tudatosan kerülni.
Az sosem volt kérdés, hogy tavasszal és karácsonykor jövünk, de a nyarat mindig családi kupaktanács előzte meg, inkább arra biztattuk a szeretteinket, hogy jöjjenek ki hozzánk kicsit hűsölni, és inkább találkozzunk valamelyik közeli tengerparton, hogy begyűjtsük a közös nyári élményadagunkat.
Aztán az évek alatt kezdett megbomlani a közösen töltött egy hét idillje, változtak az igények, tavaly pedig a vizes világbajnokság hazahívott, így meg kellett törnünk az augusztust kerülő életmódunkat.
A tavalyi „bemelegítés” annyira jól sikerült, hogy be kellett látnunk, Barninak jár a magyarországi nyár. Számára ugyanis ez a világ legizgalmasabb zuga, ahol csak jó dolgok történnek vele.
Olyan fantasztikus élmények, mint zötyögni a trolin (akkor is, ha 40 fok van rajta), bámulni az építkezési munkálatokat, cipelni a görögdinnyét, vizezni a szomszéd kislánnyal, és lógatni a pecabotot a Dunába. Olyan dolgok, amiknek egy részétől mi, felnőttek a világból kifutunk, vagy legalábbis néhányszor egészségtelenül felidegesítjük magunkat.
Amióta az ő szemcsillogása jut eszembe egy munkagépről vagy az ütött-kopott csuklós buszról, azóta akkor is elmosolyodom, ha épp a dugóban rostokolok emiatt, vagy épp a saját izzadságomban úszom a 200 vegyest a trolin.
Ági
Mindig meglep, hogy mennyire drága minden. Nemcsak viszonyításként, hanem objektíven drága. Idehaza mindig szinte kifolyik a kezemből a pénz. Persze, nyaralunk, úgyhogy nem is nézem. Megvesszük a fagyit, a csokit, a lángost.
Bemegyünk a fehérvári belvárosba, csodálatos Királyi Napok vannak. Színvonalas fesztivál, csodálatos zenészek, táncosok, igényes kézműves portéka. Mindig megjegyzem magamban, hogy Angliában hasonlót sem láttam soha. Mindig veszek valami kincset, és kötelezően elnyalok egy tekerős fagyit a Vörösmarty Cukrászdában. Anélkül nincsen nyár. Áron kürtőskalácsot, vattacukrot kér.
Régen minden második arc ismerős volt ezen a főutcán, ma már szinte csak idegeneket látok.
A helyi könyvesboltban élvezettel válogatok a magyar nyelvű kötetek közt és bevásárolok Grecsóból, Bödőcsből, Kunderából. Magyarul könnyebb olvasni a mai napig is. Bőröm alatt ülnek a szavak, a mondatok, gondolkodás nélkül is az enyémek. Kunderát nem tudok olvasni angolul. Rendre elkezdem angolul A lét elviselhetetlen könnyűségét, és rendre magyarul fejezem be.
Nyár van, hazajöttünk üdülni a kölyökkel. Élvezettel törlöm az izzadságcseppeket, és már hajtunk is lefelé Zamárdi-felsőre, ahol megállt az idő. Kis csónakházunkban a kényelmetlen rekamién hajtom álomra a fejem. A mellettünk lévő téren álló Pannónia étteremből beszűrődik a mulatós.
Itthon vagyok.
Dóri
Tartottam tőle, hogy hosszú lesz az itthon töltött egy hónap, hogy majd nem találom a helyem, nem bírom az állandó bőröndpakolást, és azt, hogy négy napnál többet sehol nem töltünk. Kibújnék a testemből, mert állandóan ömlik rólam a víz, nem tudok aludni majd, amitől frusztrált és ideges leszek, ha pedig ezt még az allergia tünetei is tetézik, akkor behintem sóval a Kárpát-medencét.
Nem tudtam, milyen lesz úgy, hogy Marci csak egy hétre ugrik haza, hisz neki nincs ennyi szabadsága, és folyamatos sakkozás van a szabadidejével, hogy esélyünk legyen a világ bármely más pontjára is eljutni, mint a szülőhazánk.
Aztán szerveztem a találkozókat, tömtem a lángost, beiktattuk a szokásos pécsi túrát, csúsztak a fröccsök, elmentünk együtt Sopronba pár napra, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy jelez a telefonom, ideje becsekkolnom a londoni járatra.
Ági
Dagonyázás az iszapban, lábamra ragad a hínár, a gumimatrac beakad a nádasba. Lángos, hekk, citromos sör. Vörösre éget a nap a stégen, miközben kővé szárad az iszap a lábfejemen. A gyerekem bombákat ugrál a vízbe, aztán órákon át dobáljuk a kislabdát. Siklót, békát fog a kiskorú. A gumimatracon evezve megbeszéljük az élet kis és nagyobb dolgait.
Egy pillanatra az időtlenségben vagyunk, mint a gyermekkoromban.
Mindent átjár a Balaton ismerős illata, a jellegzetes, a semmivel össze nem téveszthető. Imádom én a tenger színét és szagát is, de a Balaton az a Balaton. Öreg, kilencvenes évekbeli frottírtörölközőn száradunk. Kemény, vágja a bőrt, de ez tuti, hogy felszívja a vizet.
Itthon vagyok.
Dóri
Eltelt az egy hónap. Barátokkal, akikre végre volt elég időm, nyaralással, ahol újra fel tudtam fedezni a szépséges vidéket, fröccsözéssel a Lánchíd lábánál, kávézással a Széchenyi téren, meggyes sörrel a Fellinin. Olyan helyeken, ahova kötnek múltbéli emlékek.
De tényleg kötnek? Ettől jobb-e, különlegesebb-e, szentimentálisabb-e az élmény? Megmondom őszintén, nekem nem. Pont olyan kellemes a hideg ital a Duna-parti kövön úgy, hogy közösségi kerékpárral tekertem ki érte, mint akkor, amikor a sajátommal (mondjuk, az út kicsit megterhelőbb volt a Jászairól 37 fokban). Nincs más íze a kávénak sem attól, hogy egy RBNB-lakásból tértem be érte, nem pedig a saját otthonomból, és Sopron is ugyanolyan gyönyörű attól, hogy kölcsönautóval érkeztünk meg, nem pedig a saját magyar rendszámú járművel.
Az elmúlt évek alatt arra is rájöttem, hogy a legtöbb baráti társaságom csak akkor találkozik egymással, ha én hazajövök és összehozom őket, semmivel nem intenzívebb a kapcsolatuk, attól, hogy egy helyen élnek,
így már az az érzés sincs bennem, hogy kimaradok valamiből vagy kopik az köztünk lévő kötelék. Inkább erősebb és biztosabb attól, hogy tudjuk, egészen biztosan találkozunk egy évben kétszer-háromszor.
Ági
A gyerekem nincs itthon. Ő hatéves volt, amikor Angliába költöztünk. Most 11. Magyarországon járt bölcsődébe, óvodába, itt mondta ki az első szavakat, tette meg az első lépéseket. Ma már angol kisfiúnak tekinti magát. A játék és a tanulás nyelve is az angol. Odahaza „hunglisül” beszélünk. Magyar mondataiba angol szavak keverednek, amiket aztán magyarul ragoz. Élvezi a magyar nyarat, de nem vágyik ide hosszabb távra.
„Anya, Angliában kedvesebbek az emberek” – mondja. A maga 11 évével így ragadja meg a hazai hangulatot.
Amikor állunk a Keletiben, és jegyet vásárolunk, odalép hozzánk egy hajléktalan asszony, aki mindenáron meg kíván minket áldani. Visszafogottan elutasítom. Ő erőszakos. Akkor is meg akar áldani. Erőnek erejével. Már a mozgólépcsőn állunk, amikor Áron hozzám fordul: „Látod, emiatt félek Magyarországon.” (Ilyen jelenséggel odakint nem találkozott, nem találkozhatott. Hajléktalan ott is van, de kéretlen nem szól hozzád, és semmi esetre sem erőszakos. Tiszta, jól öltözött. A járókelők leguggolnak mellé, elbeszélgetnek vele, megkérdezik, mit hozhatnak neki a kisboltból, mire van szüksége.)
Ez az én hazám a fiam szemével. Ide nyaralni, karácsonyozni járunk, az otthon nem itt van számára. Élvezi ő is a balatoni csobbanást, a család figyelmét, a görögdinnyét. „Anya, vegyünk lángost. Nem hiszed el, hogy banános is van!” Jóízűen majszolja a kolbászt kovászos ubival. Én kortyolom a „rozéfröcsit”.
A gyermekem nem tesz különbséget a francia Riviéra és a Balaton közt. Csak a maga gyermeki szemének nagyítóján át láttatja velem az én hazámat.
A negyedik nyár ez már, amikor kívülről-belülről szemlélem az országot. Belülről, mert itt nőttem fel, itt kezdtem el beszélni, itt tettem meg az első lépéseimet. Az első szerelem, csalódás, az első munkahelyek is ide kötődnek.
Magyar vagyok és az is maradok. Külföldön élve talán még magyarabb, mint valaha. Sokkal intenzívebben élem meg a magyarságomat ott, idegenben.
Dóri
Arra már többször rájöttem, hogy különleges tehetségem van a jelenben lenni, és egy pillanatra sem gondolni a múltra és jövőre, így ebben az egy hónapban itthon voltam testben és lélekben, ahogy holnaptól ugyanígy otthon leszek Londonban is. Számomra csak az számít, ahol épp vagyok, és nem az, hogy honnan jöttem. Pont ezért fog jólesni a Temze-parton legurított sör, a Hyde-parkban elfogyasztott sushi, a piros busz a kék helyett, és az, hogy a ottani barátaimnak elmesélem az itteni sztorikat, ahogy az ittenieknek meséltem a kinti történésekről.
És számomra pont ugyanolyan otthon érzés Londonban landolni, mint Budapesten.
Londonban egyszerűbbek és kényelmesebbek a szürke hétköznapok, Budapestből és Magyarországból pedig nagyon jó kiszívni minden élményt úgy, hogy a napi macerával nem kell küzdenem.
Barninak maga a csoda ez a hely, amit nagyon jó látni. Hiába él egyéves korától a brit fővárosban, kötődik ide, otthon érzi magát itt, és imád mindent, ami itt történik vele. Reméljük, minél tovább meg tudjuk őrizni számára ezt a csodát, mert így nekünk is könnyebb egy kicsit.
Ági
Kívülről is szemlélem már a hazámat, mert már öt éve egy másik társadalomban élek, másik kultúrában töltöm a mindennapokat, egy másik nyelv is az enyém lett. Bár sosem lesz annyira enyém, mint ez a csodálatos, semmivel össze nem hasonlítható, a magyar nyelv.
Látom, hogy sok minden fejlődik, épül és szépül, de talán több, ami stagnál, ami visszafejlődik, aminek romlik az állaga. A gyorsforgalmi úton valahogy egyre szomorúbbnak tűnik, amit az ablakon át látok. Meg a kisboltban vagy a Balaton partján. Mindenhol. Elszegényedést. Frusztrációt. Rosszkedvet. Lehet, hogy nincs igazam, nem is mernék ítélkezni, hiszen nem itt élek. Nincs is jogom hozzá. Átengedem magamon, amit tapasztalok.
És nyilván másként is élem meg, mert tudom, hogy van egy repülőjegyem, ami visszafelé, ami odahaza visz.
Kégl Ágnes és Pásztory Dóri
A képek a szerzők tulajdonában vannak