Bárhová megyek külföldre nyaralni, szeretek onnan valami szuvenírt hazahozni, legyen az egy étel, egy hűtőmágnes vagy egy szokás. Horvátországban nem voltam vagy nyolc éve, úgy alakult ugyanis, hogy politikai okokból nem lett volna bölcs... egészen mostanáig. (Hosszú történet, nem is ide tartozik, fogadjátok el Borcsától, hogy ez így volt – a szerk.)

Új élet, új pasi, új lehetőségek, adja magát a horvát nyaralás. „Kontrolfrík” lévén, már áprilisban lefoglalom a helyet, a szállást, bele sem gondolva, hogy mi van, ha...

Már az első nap tudom, én ide miért jöttem: olajban sült calamarit eszem reggel, délben, este. Szinte vicc tárgya leszek, amiért csak ezen élek, de így is elhatározom, ezt fogom hazavinni ajándékba magamnak: otthon is süljön garmadával a fritto misto!

Ám úgy alakul, hogy épp a foci világbajnokságra esik a tengerparti hosszú hétvégém, pedig elhiheted, nem így terveztem. De baszki, odaesik, a kellős közepébe, olyannyira, hogy jó pár ismerős megkérdi, vajon kifejezetten a vébére megyünk-e ki. 

Már hogy mennénk a vb miatt? Egyikünk sem egy focifan, kölcsönösen vállon is veregetjük egymást, amiért nem csak erről fog szólni a hétvége.

Ám hiába próbálnám magam függetleníteni az egész őrülettől, ez lehetetlen. Már amikor átvesszük a szállásunkat pénteken, a semmilyen idegen nyelven nem beszélő ingatlantulajdonosunk olyan felhevülten olé-olézik izzadságszagúan, de fülig érő szájjal a lépcsőfordulóban horvátul, hogy legszívesebben a nyakába borulnék.

Másnapra az egész falu szolid piros-fehérbe öltözik. Mondom: szolid – a vasárnaphoz képest.

Vasárnap már reggel hétkor, amikor futni indulok a tengerparton, érezhető egyfajta feszültség. Szinte vibrál a levegő... tisztára, mint karácsonykor. Amikor senki nem meri kimondani, hogy mitől, de bizsereg az egész teste. Elfutok egy pasas mellett, akinek nem elég, hogy már hajnalok hajnalán piros-fehér paróka van a fejére biggyesztve, de bizony még a kutyája is nemzetiszínű pólóban pompázik.

Tíz óra magasságában előbújnak a nyíltan szurkolók is. Aki nem piros-fehérben van, az mind hazaáruló. 

Ablakon kihajítandó. 

Kerékbe töretendő.

Ebédidőre már az is focirajongó, aki azt sem tudta, ezt a sportot eszik-e vagy isszák.

Délután négy óra.

Az idegeim pattanásig feszültek – pedig mondom, nem vagyok egy focirajongó. Találunk egy klassz kis kocsmát, teli helyivel. Még nevetgélünk is, hogy a sok túlspanolt család között mennyire kockázatos lenne megereszteni egy vive la France!-ot.

Elkezdődik a meccs. 1:0 a franciáknak.

Néma csönd.

Aztán egy horvát gól: népünnepély.

Nézem 90 percen keresztül ezeket az embereket, akiknek nem is olyan rég még országuk sem volt, akiknek a focis himnuszai bömbölnek minden létező hangszóróból az elmúlt két napban, és rettentően szurkolok nekik. Mert tudom tapasztalatból, hogy akinek én szurkolok, az nyerni szokott. Mert én úgy akarom.

4:2-nél pár perc hosszabbítás. Még mindig hiszek a csodában, reménykedem, lehet innen még nyerni.

Aztán a 95. percben véget ér a focivébé. Győzött: Franciaország.

A kocsmában, ahol ülök, a tengernyi piros-fehérbe öltözött szurkoló egy fél percig néma csendben ül.

Félek.

Félek, vajon mi fog történni. A reményeikkel. Az álmaikkal. A szurkolásukkal. A drága pénzen megvásárolt pólóikkal.

30 másodperc fájdalmas csönd.

És aztán: taps. Vas. Vastaps. És egyöntetű. Franciaországnak. Mert kijár nekik. Hiszen győztek.

Ott ül az egész kocsma, gyerekek, nagypapák, anyukák meg süldő lányok, és tapsolnak annak a nemzetnek, aki épp az imént verte meg őket a vébén.

Szinte nem is hiszek a szememnek, kiszédülök az utcára, rettegek, ott mi fog várni.

Hiszen – magyar felfogás szerint – veszítettek! Most kéne a mellkasokat szaggatni, a hajakat megtépdesni, kicsit migránsozni, nagyon trianonozni! Folyjon a könny, a vér, a verejték! Szakadjon meg a szív, gyűljön össze az összes arkangyal ezen injúria hallatán!

Az utcán azonban egész más hangulat uralkodik. Először fel sem ismerem. De hiszen ezek örülnek! Ezek az örömünnep hangjai! Itt népünnepély van és eufória! Félrehúzzák a harangokat és petárdák robbannak a főutcán! Órákon keresztül.

Hát, persze!

Hiszen a focivébén másodikak lettek! Az ezüst is milyen gyönyörűen csillog, ugye? 

Lehet a dolgoknak örülni, ugye?

Lehet úgy is élni, hogy nem nézed örökösen a rosszat, ugye?

Nem kell a sót a sebbe dörzsölni, ugye?

Lehet a más sikerének is örülni, ugye?

Szép dolog az ezüst és az összetartás, ugye?

Ezzel a mozdulattal hagyom is a calamari frittit a francba.

Nem ilyen szuvenírre van nekünk szükségünk. Kaja van elég.

De ideje megtanulnunk örülni. A magunk, no meg a mások sikereinek is. Feltétel nélkül, őszintén. Petárdát durrogtatva.

Mert másképp mi sem leszünk boldogok. Soha.

Fiala Borcsa

A kiemelt kép a  vébédöntő utáni ünneplésen készült, Zágrábban. Forrás: Getty Images