–

Amikor harmincévesen életem legboldogabb korszakába értem és terhes lettem, egyetlen gyötrő gondolat tudott csak elkeseríteni: hogy többé nem leszek lány. Elég sokat szenvedtem korábban attól, hogy túlságosan is lány voltam, mondhatni, kislány, olyan babaarcú, naiv tekintetű, akire túl sokan akartak rárepülni, és túl sokan nézték hülyének. És rohadtul tepertem, hogy mielőbb nőjek ki ebből, francba a babaarccal, a göndör fürtökkel, vadul vasaltattam, hogy egyenes legyen, és Dórának hívattam magam, mert az komolyabban hangzott.

Aztán ott álltam harmincévesen, túl nem tudom, hány pofára esésen, csalódáson, kudarcon, tapasztalaton, egy új életbe lépve, és azon keseregtem, hogy vége. Asszony lettem. Anya leszek.

Senkinek nem kellek többé, rám sem fognak nézni, és persze én sem nézek már többé senkire. És divatos sem leszek többé, meg csinos sem, és nem fogom ismerni az új zenekarokat, és bulizni sem járok az éjszakába (mondjuk, az nem fog hiányozni, mert kiéltem harmincig) és vége egy korszaknak. Isten tudja, miért éreztem így egy-egy pillanatra, mikor anyukám nem volt sem beszűkült, sem elhanyagolt háztartásbeli, és a környezetemben sem láttam ilyet.

Aztán amint kipottyantak a gyerekek a világra, kit érdekelt ez az egész? Ki nem szarta le! Madarat lehetett velem fogatni, kivirultam, lefogytam, ragyogtam egy egész évig. Habzsoltam az anyaságot, szárnyaltam attól, hogy teljesítettem legfontosabb életfeladatomat (hah, dehogy teljesítettem, épp csak nekiláttam), a lelkem legmélyéig boldog voltam tőle. Utána négy évig nem tudom, mi történt, mert kicsit sok lett a dolgom… Korán elkezdtem dolgozni is mellette, egyre többet, fullon égettem az energiát.

Harmincöt évesen vettem észre, hogy repülnek az évek. Hogy lány nem vagyok többé, az már fel sem merült, de lassan már azért is tenni kellett, hogy nő maradjak.

Nem azért, mert egy időre elfelejtettem odafigyelni. Annyira odafigyeltem, hogy még kicsit túlzottan is. Kicsit kompenzálósan. Hanem azért, mert egyszer csak feltűnt, hogy ami addig természetes volt, azért már dolgozni kell. Rém közhelyesen hangzik, mint egy női magazinban, pedig mennyit röhögtem azon, hogy mi az a „reggeli arc”. De egyszer csak realitássá vált, hogy ezentúl a szinten tartáshoz is energia, odafigyelés és pénz kell.  

Ne értsétek félre, nem a hirtelen felfedezett reggeli arcomról szeretnék nyavalyogni. (Nyavalyogni fogok, de nem arról.) Inkább amiatt, hogy ma már „tetszikeznek” az utcán a tinédzserek. A húszéves fiúk meg zavarba jönnek, ha hozzám szólnak. A húszéves lányoktól én jövök zavarba, de mindjárt a koraharmincasoktól is. A szüleim öregszenek. (Nem részletezem. Túl fájdalmas.) Rám támaszkodnak. A barátaim szülei is öregszenek. A barátaim is öregszenek, van, aki látványosan.

„Én látom őt, ő lát engem” – mondta mindig nagyanyám. Lassan mindennap a fülemben cseng.

Mindenki válik. Mindenki megcsal. Mindenkinek kamaszodnak a gyerekei. Mindenkinek nagy lakása van, bejáratott élete, mindenki kocsival jár, nyaraláskor házat bérel, lakást bérel, a kutyát panzióba adja. Mindenkinek valójában mindene megvan, legfeljebb egy kis izgalom, kaland hiányzik neki.

Ahová eljutottunk, nagyjából azt lőttünk be magunknak – ha többet, az már úgysem fog összejönni. Eddig tartott a „drive”, mostantól a meglévők fenntartása a cél, és gondolni a nehezebb évekre. Persze ez is akkora prést takar, amennyit húszévesen el sem tudtunk képzelni. Elvárások felülről (szülőktől), alulról (a gyerekektől), a munkában, a társadalomból. Még szép, hogy jár nekünk némi kényeztetés.

Vészesen élesednek a hanyatlás esélyei. Minden szempontból. Anyagilag, egészségileg, szellemileg. Amikor azon bosszankodom, hogy a szüleim hogyan boldogulnak a számítógéppel, hogyan boldogulnak az életükben, vagy mennyi önreflexiójuk maradt, már az jut eszembe, egy perc múlva ugyanilyen leszek a gyerekeim szemében. Egy könyvet sem tudok már kivel megvitatni, még kevésbé filozófiai kérdéseket, mert leragadtunk a politikánál, és hagyjuk, hogy a média határozza meg a világlátásunkat, a beszédtémánkat – tök mindegy, pro vagy kontra, mert csak „ahhoz képest”.

Pár éve még a gyerekek segítettek észrevenni a hangyák útvesztőjét, a kukásautó romantikáját vagy a földtúrások esztétikáját, ma már ők is mással vannak elfoglalva. Mi meg észre sem vettük, mikor szűkült be az életünk a szigorú földi tartományba. Persze, egyéni döntés kérdése, nem mindenki hagyja magát. De baromi nehéz ellenállni a darálónak.

Mert közben kiszívja az életnedvet belőled. Letöri a kíváncsiságot, elveszi a jókedvet, kiirtja a fényt a szemedből. A befizetni, elintézni, megbeszélni, megjavíttatni, elvinni, beadni, elhozni, bezárni, lezárni, félteni, óvni, előre gondolkodni, megfontolni, bebiztosítani, végigvinni, ügyelni, ellenőrizni, okosan élni, nem hibázni. Ez az öregedés. Hogy már mindennek tétje van.

Hogy nem mersz balek lenni, nem akarsz nevetségessé válni, profin akarsz lavírozni a cölöpök között. Mert már látod a végét, és örülsz, amíg nálad van a kontroll. Amíg elhiszed, hogy nálad van.

Gyerekkoromban a nyarakat a Velencei-tóban töltöttem. Ha nagy ritkán bejöttek velünk fürödni a felnőttek, vagy az unalmas úszást választották, vagy áztatták magukat a  sekély vízben, esetleg gumimatracon süttették a hátukat. Sok külföldi barátságot kötöttünk ott, és egyszer a hollandok bejöttek velünk egy szörfdeszkával a tó közepére, hogy onnan ugráljunk. Akkor megfogadtam, hogy egy nap olyan leszek, mint a holland felnőttek: akárhány évesen is visítva, ujjongva fogok a vízbe ugrálni, és nem törődöm sem a tekintéllyel, sem a kényelemmel. Az az igazság, hogy nem tudtam megcsinálni. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61