Óda a fodrászomhoz
Ó, István, drága fodrászom, hogy hiányollak innen a messzi Hollandiából! Fodrásztól fodrászra járok, nőket szólítok le az utcán, kutatok, kérdezek, elmegyek én a világ végére is, kifizetem az utolsó kuporgatott pénzem is, csak megtalálnám végre, amit keresek. Itt a Szabad egy körre? című sorozat, Mester Dóra Djamila írása.
–
De nem találom, itt vagyok hát nálad megint. Ismerős kezek keverik azt a festéket, pont azt, pont úgy, ahogy nekem kell. Azt az árnyalatot, egy kicsit sem sötétebbet, kicsit sem sárgábbat, rózsaszínűbbet, ilyenebbet vagy olyanabbat.
Ismerős kezek biztos tudása arról, ahogy én szeretem, ahogy magamat magamnak érzem majd a végén. Végtelen nyugalom kezd átjárni, követem a tükörben az átalakulás folyamatát.
Úgy sejtem, nem én vagyok az egyetlen nő, akinek a frizurája – ahogy a teste más alkatrészei is – lánykorában közügynek számítottak. Vagy tán amelyre még mindig akként tekintenek barátok, barátnők, anyák, apák, szeretők és férjek, kedves és kevésbé kedves kollégák. „Lehetne hosszabb, kevésbé feltűnő, hordhatnád nőiesebben, kicsit sötét neked ez a szín”, és sorolhatnám. Miközben én pontosan tudom, hogy mikor hogy szeretem, mikor melyik magamat látnám, és mikor jobb, ha nem az apám vagy az anyám arca néz rám a tükörből vissza. És az sem elég jó, ha már majdnem olyan, mint a fotón annak a gyönyörű nőnek, amit mintának behoztam. Mert hát, nem olyan. Én kétséget kizáróan nem az a nő vagyok.
Akkor pont jó, amikor az a nő néz rám vissza, akit én szeretek magamban látni. Akiként szeretek- és akiként tudok másnak is tetszeni.
Micsoda hülyeség! Nem lehetek még mindig ennyire hiú! Ennyi idősen! Nem elég, ha a frizurám így, ahogy van, többé-kevésbé előnyösen áll, de legalábbis az évek alatt jól bevált? Mit kell ezzel annyit törődni? Hiszen tudom én már jól, hol vannak a fontos dolgok az életben; tudom, hogyne tudnám, hogy hiszen csak is a belső értékek számítanak, azok adják a szépségem lényegét; ahogy negyvennégy évem minden tapasztalata, mint a végtelen csí áramlik és sugárzik belőlem a világba szerteszét…
Na ja!
De milyen jól is esik most újra ezzel a klassz, pontosan eltalált hajszínnel és formával az utcára kilépni! Milyen jól is esik a flörtös pillantásokat nyugtázni és viszonozni.
Épp amilyen felszabadító volt nem sokkal a szülés után, hirtelen ötlettől vezérelve, tüsire vágatni. Megszabadulni minden sallangtól, kitisztítani minden oda nem illőt az arcomból! Jólesett egyértelműen kommunikálni a világgal: „most szültem, anya vagyok, a nő most alszik, pihen”.
Mindenkinek mást és mást jelent a haja, hogy épp miként viseli, viszont alig ismerek valakit, akinek mindegy lenne. Ahogy a sminkem, a szemüvegem, a testékszereim, a tetkóim vagy a fogsorom. Minddel mondok valamit a világnak, de legalábbis gondolok valamit magamról. Jólesik most rejtőzködnöm, beolvadnom, láthatatlannak lennem, vagy épp lázadni, tartozni valahová, vonzani vagy taszítani. Belenézek a tükörbe. „Olyan fonnyadt itt a bőröd, anya” – mondja a gyerekem.
Nézem, ahogy az idő rajzolja át lassan a vonásaimat, ahogy egyesek mélyülnek, átalakulnak. Van, amit szeretek, van, amit még nem is vagyok képes látni. Az idő gyorsabban rajzol, mint ahogy én azt követni tudnám.
Most kezdem érteni nagyanyámat, miért nem szerette a tükröt. Vagy a fotókat, amiket készítettem róla – bőven túl a kilencvenen. Istenem, de szép volt! A bőre, a színei, a ráncai! „Ki ez a ronda öregasszony?” – kérdezte. Nézem a buszon, vonaton a nőket. Milyenek lehettek kislány korukban? Mit látnak vajon ők a saját tükreikben?
Közben alakulok azzá, aki most szeretnék lenni. Ma, ezen a héten, meg a következőn; szép, vonzó, fiatal negyvenes. Aki most végre kicsit újra félreteheti az anyaságát.
Igen, pont erre gondoltam! Most jól eltaláltuk a hajszínt!
Mester Dóra Djamila
A kiemelt kép a szerző tulajdona