Te ki tudnál vonulni tíz napra a világból? – A csöndben töltött napok tapasztalatai

–

Felejthetetlen élmény

Száz férőhely, ötven nő és férfi számára, egymástól elkülönítve. Tíz nap, a társak közti beszéd és mindenféle kommunikáció tiltása mellett. Telefon, internet, olvasmányok nélkül, hajnali négyórás keléssel, vegetáriánus koszton, vacsora helyett gyümölccsel. Napi tizenegy óra meditáció, ebből három mozdulatlan ülésben. Mindannyian más miatt döntöttük el, hogy végigcsináljuk. Nem mindenki tartott ki tíz napig, de aki maradt, és teljesítette a Vipassána-kurzust, soha nem fogja elfelejteni az élményt.

A közel ötven nő és férfi, akik csak a nulladik nap estéjén és a tizedik napon szólhattak egymáshoz, mind más miatt érkeztek meditációs párnákkal, pokrócokkal és izomlazító balzsamokkal felszerelkezve a tarjáni gyermektáborba. A technika, amely vallási meggyőződéstől függetlenül ígér hatásos megoldást a testi-lelki szenvedésekkel való naponkénti szembenézésre, felkeltette nemcsak a gyakorlott meditálók, hanem a kezdők, az életükben elakadt mindenre elszántak és a kíváncsi jógaoktatók érdeklődését is.

A Vipassána módszere nem ígér kevesebbet, mint azt, hogy saját testünk figyelése közben tudatunk átáll a mélyen gyökerező szenvedések apránkénti felszámolására, és a mindennapi stresszes helyzetek újfajta kezelésére.

Nulladik nap

Másfél óra állt rendelkezésre ahhoz, hogy pár szót váltsunk egymással. Tudtuk, utána már csak némaságban, a többiek tekintetét kerülve sétálhatunk vissza a szobába. Fogalmunk sem volt, hogy lehet tíz napig szótlanul, érintések nélkül létezni egymás mellett. Nem hiszek abban a sztereotípiában, hogy egy nőnek nehezebb kibírni a némaságot. Mégis kíváncsian vártam, hogy lehet a testi kommunikáció abszolút minimumával kerülgetni egymást az étkezőben, a meditációs terem előtti réten sétálgatva, vagy épp a vécé előtt sorban állva. Akkor még nem tudtuk, hogy a némasági fogadalom nem csak a meditációs légkör miatt lesz fontos.

Idővel rájöttünk, mekkora előny, ha nincs lehetőségünk a személyes tapasztalatainkat máséihoz hasonlítgatni, közben pedig elmulasztani azt, ami mindenki számára egyedivé teszi a megtapasztalást.

Ha az első pár napot kihúzod, végig maradsz

Gongszóra ébredni nem is nehéz. A hajnali négyórás napkezdés is meglepően könnyen megy, ha este fél tízkor, csupán pár korty teával a gyomrunkban alszunk el. Hamar megszokjuk, hogy fél öttől fél hétig, meditációval indul a nap. A magam részéről inkább a szobában maradok, de vannak, akik a dhamma-terembe vonulnak. Nagy a kísértés, hogy visszaaludjak, de szobatársaimmal együtt elszántan küzdünk a feladattal. Ha valaki mégiscsak durmolni kezd, a többiek tapintatos köhögése visszahozza őt a jelenbe. A légzésünket figyeljük a kapott instrukciók alapján. Aztán jön a megváltó gong, a reggeli. Kása, lekváros kenyér, tea. És önjutalmazásképp: a kakaópor. Beindul a dhamma, a Tan kereke.

A napok egyformán telnek egyéni és csoportos meditációkkal, légzésfigyeléssel. Néhányan már kihullottak a sorból.

Az első pár nap nagyon kemény

Behunyjuk a szemünket, és senki nem tudja, hogy a másik milyen filmet „futtat magában”. Mert végig a légzésedet figyelni, mint a kisangyal, kész harakiri. Fogadalom ide vagy oda, időnként mosolyt váltunk egymással. Haladunk, mindenki a maga tempójában.

A félig bejárt ösvény

Az ötödik napon a dolgok besűrűsödnek. Más a technika, most már az egész testünket kell gondolatban beutaznunk – reagálva az ott talált érzetekre. Feladatunk, hogy a kellemetlen testi érzeteket – akárcsak a kellemeseket – abban a tudatban szemléljük, hogy úgyis elmúlnak.

Minden változik, ez a kulcs.

Most már napi háromszor egy órát mozdulatlanságban ülünk végig, ilyenkor nem válthatunk testhelyzetet. Lassan átállunk erre az üzemmódra is.

Ekkor még nem sejtem, hogy ez a kicsiben gyakorolt tudatprogram milyen hatást fejt ki később, amikor visszatérünk a mindennapjainkhoz. Mélyen gyökerező zsigeri reflexeket, félelmeket próbálunk szelíden, türelemmel kigyomlálni, „áthuzalozni”, ami valóban csak itt, a teljes csöndben, könnyű gyomorral lehetséges.

Kínlódom. Nemcsak a derekam miatt, amire négy éjszaka óta szedem a fájdalomcsillapítót, hanem azért is, mert „agymenésem” van – félig megírt szövegek, dalok próbálnak kipottyanni a fejemből, de nincs tollam és papírom.

Ez is a tilalom része. Szerencsére a szobában három embernél is van íróeszköz. Az egyiket alkalmilag lenyúlom, és teleírok egy papír zsebkendőt.

Valaki jajgat éjszaka. Minden délután esik az eső, és a járóköveken több száz apró, fekete béka araszolgat az erdő felé. Mi meg maszkszerű ábrázattal jövünk-megyünk a dhamma-terem, az ebédlő és a szállás között. 

Fény az alagút végén

Aztán eszembe jut, hogy egyszer tényleg vége lesz.

Habár nem beszélünk egymással, pantomimmal jelezzük, ha fázunk a nyitott ablaknál, vagy ha elfogyott a vécépapír. A nyolcadik napon egész jó az ebéd. Ropogós zöldséges-magvas golyócskák. Már a napok számlálását is elhagyom, sokkal inkább az foglalkoztat, mi lesz, ha megint beszélhetünk egymással.

Kilenc napnyi némaság elteltével ugyanis a „visszaszoktatás” része, hogy egy napig tapasztalatot cserélhetünk.

Megcsináltuk!

A fogadalom feloldása után csoportokban hagyjuk el a dhamma-termet. A kántálás sorai talán örökké megragadtak a fülünkben. Mindenfelé felszabadultan duruzsolnak a „beavatottak”, mindig máshonnan tör fel a nevetés. A fülünk cseng a hirtelen támadt zajban, mégis, megállás nélkül egymást kérdezzük, ki hogyan élte meg az utóbbi kilenc napot. „Hihetetlen fájdalmaim voltak. Érdekes, az összes korábbi nyavalyám, műtéti hegem jelentkezett. A testem egy térképpé vált” – meséli az egyik szobatársam.

„Amikor a testvizsgálat közben nem éreztem semmit, megpróbáltam elképzelni, hogy úgy boronálom a testem felszínét, mint a földet. Aztán pedig kapálom. És ennek meglett a hatása”

– mondja egy Csíkból érkezett csoporttárs.

Egyelőre csak a fizikai és szellemi megterhelés utóhatását érezzük. Egyesek a közös területen keresik a párjukat, mások a holnapi fuvarjukat szervezik.

Hogy milyen eredménnyel járt a technika megismerése, az úgyis csak a régi, otthoni kereteink között derül ki. Egyelőre csak az öröm van.

Valaki alig várja, hogy az első benzinkútnál leküldjön egy óriási kapucsínót. Más pedig most döntötte el: soha többé nem gyújt rá.

Ami engem illet, a hazaérésig szögre akasztom az élményt. Zsong a fejem, a többiekkel együtt belőlem is dől a szó. A saját szobámban, igazi magányban kell majd végigfuttatnom mindazt, amit kaptam. A meditációt folytatni fogom. Foglalok egy masszázsidőpontot. Előveszem a teleírt papír zsebkendőt, és…

Burns Katalin

Szerzőnk korábbi írásait ITT olvashatod el.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Dougal Waters

 A további képek a szerző tulajdonában vannak