Mennyire engedhetek a vágyaimnak, ha anya vagyok? – Egy nő, aki rendszeresen Pakisztánban turnézik

 –

Hat éve járok Pakisztánba

Ha gyermeked van, vajon örökre le kell-e mondanod a legmerészebb vágyaidról? El sem tudom mondani, hányszor kaptam ezt meg az évek során: „választhattál volna olyan országot is, amelyiknek jobb a sajtója”. Pakisztán hat éve vonz folyamatosan, és mivel az ottani zenei élettel sajátos kapcsolatot sikerült kialakítanom, nem tervezem, hogy hamar felszámolom ezt a kötődést.

Ennek pedig az az egyik leghasznosabb következménye, hogy soha, sehol nem vesz körül kínos csend, mert ha ezt a témát bedobom, mindenhonnan záporoznak rám a kérdések. 

„Pakisztánba utazol? És nem félsz?”

Persze, tudom. Pakisztán – több turizmussal foglalkozó webes – felmérés szerint a világ egyik legveszélyesebb országa. Időnként terrortámadásokról tudósít a tévé, itt bujkált Oszama Bin Laden, és eleget értesülünk a vallási türelmetlenségről, a szabad véleménynyilvánítás hiányáról, a nők kiszolgáltatottságáról is. Talán nem csoda, hogy a pakisztáni külképviseleteken nem tolonganak az emberek a turistavízumért – amelyek megszerzése most könnyebb, mint évekkel ezelőtt volt, de azért még mindig különleges feltételekhez kötik.

Ez tehát az a Pakisztán, ahogy a médiából ismerjük.

És akkor létezik ezen kívül az én Pakisztánom: ahogyan én tapasztaltam meg ezt az országot. Nem én választottam őt, hanem inkább ő engem.

„Honnan veszed, hogy nem veszélyes?”

Ahogy Indiába, Pakisztánba is a zene sodort. Meghívást kaptam a Magyar Nagykövetségtől, hogy a fővárosban – egyetlen magyar fellépőként – öt helyi férfizenésszel adjak koncertet. Emlékszem, épp francia nyelvtanfolyamra jártam a kiutazást megelőző hetekben, és a csoporttársaimnak elújságoltam, hová készülök. A tanár az órán lelkesen rákeresett az iszlámábádi Marriott Hotelre a neten. A fotókon csupa rom és üszkös maradvány éktelenkedett. Két évvel korábban az épület robbantás áldozatául esett… A csoporttársaim kínjukban felnevettek. Értékelték a kalandvágyamat, de kevésbé tudtak azonosulni azzal az izgalommal, amit a zenei feladatok miatt éreztem, és ami minden rossz híresztelést és aggodalmat felülírt bennem.

Azóta többször is kiutaztam – legutóbb alig két hete. Nem dacból, és nem azért, mert ki akarom hívni magam ellen a sorsot.

Egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy dolgom van ezzel a kultúrával, felkéréseket kaptam, megszerettek, rengeteget tanulok, amit az itthoni zenélés közben kamatoztathatok.

Már a tény is, hogy lehetséges vízumot kapni ebbe az országba – ami minden térségről nem mondható el – mindig azt jelentette számomra, hogy olyan komoly veszély azért nem várja ott az embert, főleg, ha tiszteli a helyi viselkedési szabályokat, és hallgat az aktuális vendéglátója tanácsaira.

Gondoljunk bele, hány tévés vagy netes hír szól pakisztáni robbantásról? Nyilván vannak ilyenek, hiszen emlékszünk rájuk, ahogy számon tartjuk a merényletekkel vagy a terrorizmussal kapcsolatos híreket is. De ebből messze nincs annyi, mint a rossz hírek statisztikája alapján hinnénk – a célpontok és a helyszínek – csakúgy, mint az időpontok (vallási ünnepek) – sokszor előre sejthetők.

Jó. Kivéve, amikor nem.

Én csak azt tudom, hogy engem eddig még egyszer sem legyintett meg a veszély szele, és itthon is lehetek rosszkor, rossz helyen.

„Hogy tehetsz ilyet a gyerekeddel?”

A lányom idén lesz tizennégy, egyre könnyebben veszi, ha egyszer-egyszer elutazom. Amikor először hívtak Pakisztánba, nyolcéves volt.

Mindig éreztem, mennyire megosztó ez a téma. Vagy a szemembe, vagy a hátam mögött, de épp elégszer megkaptam, hogy „egy anya ne járkáljon ijesztő helyekre, hiszen a gyermekének – nyolc, tizennégy, akárhány éves korában – itthon van rá szüksége. Ha férfi volnék, az persze más lenne. De hogy jut eszembe egy ennyire konzervatív muszlim országba, énekesnőként elutazni?” 

Mintha indoklásért kiáltana minden egyes szó: nő, anya, zenész.

És akkor érvelni kezdek. Először is, hiszek abban, amit csinálok. Rátaláltam egy közvetítő szerepre a zenén keresztül. Lehetőségek nyíltak meg, én pedig megéreztem, hogy lépnem kell feléjük.

Elmondom hát, hogy aki énekel, az legalább olyan feladatot tölt be, mint egy békefenntartó – ez személyes tapasztalatom, mert nincs felemelőbb, mint amikor a közönség keze a levegőbe lendül, amikor a saját nyelvükön hallgatják tőlem a dalaikat.

A gyermekem felfogta, mit jelent számomra ez a helyzet, és büszke rám. Nem utolsó sorban pedig, élvezem. Ez a feladatom, lubickolok benne.

Csakhogy ezek az érvek – ahogy beszélgetőpartnereim szeméből látom – több sebből véreznek.  

És akkor azt veszem észre, hogy mentegetni kezdem magam. De kit akarok meggyőzni, és miről? Magam előtt próbálom igazolni, hogy nem önzés, ha hallgatok a szívemre? Vagy a velem szemben ülő emberrel akarom minden áron elhitetni, hogy „bár néha messzire utazom, azért jó anya vagyok”?

Igazság szerint… az ilyen pillanatokban ezek egyikéről sem vagyok teljesen meggyőződve.

Újra és újra Erőss Zsolt jut az eszembe. Nem volt, aki megállítsa, amikor új rekordot tűzött maga elé. Aztán amikor az emberek a halála után azzal vádolták, hogy felelőtlen volt, és a gyermekeire kellett volna gondolnia, amikor kockáztatott, akkor a saját felesége vette védelmébe a vádaskodók ellen. (Mondjam ki mások helyett, hogy pedig ő férfi volt? Inkább azt mondom, hogy egy utazó énekes mégiscsak kevesebbet kockáztat, mint egy hegymászó. Csakhogy ez már megint mosakodás… és ha hegymászó lennék, jogosan érne a vád?)

Lehet velem hadakozni, sőt, nem annyira nehéz elbizonytalanítani sem.

Egyvalamiben viszont megingathatatlanul hiszek: nem akarom azt a példát mutatni a lányomnak, hogy el kell fojtanunk magunkban azt, ami a lényegünk.

Hogy évek múlva azt kelljen éreztetni a szeretteinkkel, hogy miattuk nem indultunk el egy úton, ami minden vágyunk volt, és amitől teljesnek érezhettük volna magunkat.

Igen, van, aki előtt ez az érv nem áll meg. Felmentem őket. Talán soha nem érezték azt az izgatottságot a szívükben, amikor az ember ráérez, mire is született. Hogy ott van, ahol lennie kell. Mert ha lett volna ilyen tapasztalatuk, nem ítélnének el. Akkor úgy tennének, mint az a néhány kivétel, aki elismerően bólint, megsimogatja a karomat, és azt mondja: „azért vigyázz magadra!”.

Burns Katalin

(Fotók: Burns Katalin és Majid Saeed)