Három-négy éve minden nyáron van pár hét, amikor gyerektáborban segédkezünk a barátaimmal. Kezdetben én is táborozó voltam, ahogy sok barátom, aztán ahogy felnőttünk, egyre inkább felügyelők lettünk, mintsem felügyeltek. A táborok kitermelték az utánpótlást, és olyan csapattá kovácsoltak minket, hogy a mai napig is hatékonyan tudunk együtt dolgozni.

Napközis és ottalvós táboraink is vannak, és noha mindkettő népszerű, – a gyerekeket elnézve – az ottalvósból sokkal többet profitálnak. Tapasztalatok alapján ezektől tartanak jobban a szülők, hiszen nehéz döntés elengedni a csemetét egy hétre, még akkor is, ha önálló a gyerek. Most megpróbálom elmondani a saját tapasztalataimat, miért is érdemes elengedni a srácokat egy ilyen táborba. 

A mi gyerektáboraink minden évben a Duna-parton, a Szigetközben vannak. Már a helyszín is különleges, hiszen főleg budapesti gyerekek táboroznak velünk, számukra hihetetlen élmény az érintetlen természeti közeg (ahogy nekünk is már sokadik éve).

Sosem fogom elfelejteni, amikor 12 évesen először pillantottam meg a fényszennyezés nélküli, tiszta égboltot, rajta a Tejúttal, és a milliárdnyi csillag szemkápráztató mélységével. Abban a pillanatban beleszerettem az egészbe.

A szállásunk egy kempingben van, így a sátrazás is új élmény, amivel meg kell barátkozni. Kezdetben furcsa, hogy nem hangszigetelt, és olyan érzés, mintha a fejük mellett sétálgatna, aki kint van. Az éjszakában kiélesedő természeti zajok, mint a brekegés, a duzzasztó csobogása vagy az állatok neszezése eleinte ijesztő is lehet, de rövidesen már csak izgi része a kalandnak. Azért a legkisebbeknél elkél az esti mese, hogy hamarabb megszokják a sátrazást. 

Az is különleges, hogy evezős túrákat teszünk, ahol megismerkedhetnek a gyerekek ezzel a sporttal. Egy csomó olyan élményben lehet részük, amikkel máshol nem találkoznának. Vannak gyerekek, akik rögtön otthon érzik magukat a vízen, míg másoknak nincs igazán ínyükre az evezés, inkább csak nézelődnek a kenuk orrából. De a hétvégére mindannyian magabiztosabbak, javul a vízbiztonságuk, és nem esnek pánikba, ami a későbbiekben is jól jön.

Szülők nélkül, egyedül 

De nem csupán ezek miatt érdekes nekik ez a pár nap. Hat-nyolcéves koruktól jönnek hozzánk a gyerekek (felső korhatár nincs, ez általában úgy történik, hogy egy idő után már segítőkké válnak, ahogyan mi is). Sok gyereknek ez az első alkalom arra, amikor a családjuk nélkül utaznak el valahova.

Onnantól, hogy a szülők átadják” a gyerekeket az állomáson, odáig, hogy egy hét múlva „visszaadjuk” őket, mi figyelünk rájuk egész nap, így az évek során elég jól beleláthattunk abba, mi minden változik egy gyerekben a tábor során.

További pozitívum, hogy a legtöbben a következő években is visszajönnek, így még jobban nyomon követhető a változás.

Az első nagy kihívás az önállóság. Mivel általában 15-20 gyerekre van kilenc segítő (három-négy fős váltásokban), így vannak dolgok, amiket  senki nem csinál meg helyettük. Persze a biztonságra mindig szigorúan figyelünk, és többször is elmondjuk a teendőket, de hogy végül megtöltik-e a kulacsukat, rendet raknak-e a sátrukban, vigyáznak-e a dolgaikra, az rajtuk múlik. A kezdet mindig nehéz, de a hétvégére még az otthon legjobban körbeugrált gyerekek is összeszedik magukat, nehogy lemaradjanak a többiektől. Sokan nálunk tanulnak meg mosogatni (hisz mindenkinek ki kell vennie a részét a feladatokból), zöldséget szeletelnek, megismerkednek mindenféle új állattal – például szelíd édesvízi medúzákkal – , és megtanulnak alkalmazkodni. A komfortzónájukból kilépve, egész biztos, hogy közelebb kerülnek egymáshoz.

Erre a hétre mindenkinek lesz egy csomó „tesója”, különféle gyerekek találkoznak különböző problémákkal. Természetesen nem úszható meg veszekedés nélkül, de ezt is meg kell tanulni kezelni, nekik is, nekünk is. Van, hogy csak az kell, hogy valaki leüljön velük beszélgetni, illetve szelíden leállítsa őket, ha mégis eldurvulnának a dolgok. Némely gyerekhez több türelem kell, de a hétvégére mindenki betagozódik a csapatba. Remélhetőleg ezeket a tapasztalatokat később is tudják hasznosítani, ha konfliktuskezelésre van szükség, és másokkal is türelmesebbek lesznek.

A másik legnagyobb kihívás, a honvágy leküzdése, ami különösen esténként kemény feladat.

Napközben a sok inger miatt eszükbe sem jutnak az otthoniak, de lefekvés környékén mindig van néhány apróbb gyerek, aki hüppögve kerül elő, és az ölünkbe kucorodva nyugszik meg, mert „hiányzik anya”.

Szerencsére mindig van elég ölelő kéz és kedves szó, így senkinél sem tart sokáig a pityergés. Sőt, volt olyan gyerekünk is, aki az egyik évben még minden este „letolta a sírós műsort”, a következőben pedig már ő kísérte hozzánk a sátortársát, és segített megnyugtatni. Persze vannak, akik könnyebben viselik a távollétet, azonban nekik is hasznos egy ilyen helyzet, mert megtanulnak empátiával fordulni a másik felé. Sokszor nem is mi, hanem a többiek segítenek megnyugodni, ami még jobban összekovácsolja a társaságot.

Egy ilyen hét alatt rengeteg minden történik a srácokkal, de mind közül a legmeghatározóbb élmény, a szabadság érzése.  Engem is ezért fogott meg gyerekkoromban. Nyilván nem mindegyik tábor ugyanilyen, de nálunk kevés szabály van, azok is csak a biztonságuk érdekében. Ha gond van, megbeszéljük, haragudni nem haragszunk, büntetés is csak a legszélsőségesebb esetben van.

Felfedezhetnek, kérdezhetnek, tanulhatnak új dolgokat, és közben kiszakadhatnak a hétköznapi szabályrengetegből.

A nagyobbaknak takarodó sem mindig van, maximum annyit szoktunk elmondani, hogy holnap korán indulunk, és ugyanúgy fel kell majd kelniük. Így érzik, hogy egyenrangú partnerek, és nem lesz „menő” a szabályok áthágása (ami veszélybe sodorná őket). 

Cipőt az egész kempingben csak elvétve látni, a sok koszos tappancs szabadon szaladgálhat. Nincs szigorú időbeosztás, és ha nem hatkor, hanem fél hétkor vacsizunk, akkor sem dől össze a világ. Ez a kötetlenség mindenkinek jót tesz, és feltöltődve térhetnek vissza a hétköznapokba. Az állomásra menet már mindenkin cipő van, a fürdőruhára pólót és nadrágot húznak, a bőrük viszont még napfény llatú, a hajuk kicsit iszapos, a mosolyuk pedig őszintébb.

Ilyenkor mindenki örül már a szüleinek, és büszkén mesélik, hogy milyen nagyok és komolyak, amiért kibírták a hetet nélkülük. A kicsik persze a pityergést sem felejtik el teljesen, és búcsúzóul mindig odabújnak hozzánk, ezzel köszönik meg a gondoskodást. A nagyobbak is ragaszkodnak, és a sok ölelésből ki sem látszunk, mielőtt lezárjuk a milliónyi élménnyel teli hetet.

Ilyenkor mindig eszembe jut, miért is csináljuk az egészet.

Egy ilyen tábor persze nekünk is fárasztó, nem sokat alszunk, de a rengeteg pozitív energia, ami a gyerekekből árad, mindenért kárpótol bennünket. Mi is tanulunk tőlük, és szinte azonnal hiányozni kezdenek nekünk. Hiányzik, hogy esténként senkit nem kell álomba ringatni, hogy senki nem teszi fel ugyanazt a kérdést tízszer, nem kell végigfonnom fél tábornyi frizurát, és furcsa, hogy anélkül zuhanyozhatok, hogy három tökmag tenne fel közben teljesen random kérdéseket.  
Hiányzik a siserehad, így valahányszor összefutunk bármelyikükkel év közben, töltődünk egy kicsit, de az igazi mégiscsak a nyár. Ezért ugyanúgy várjuk a táborozást, ahogy ők, és tudjuk, hogy nekünk van a legjobb feladatunk.

Pichler Zsófi