„Hiányzol, színház! Most látjuk, mekkora szükség van rád!” – Így telik a színházi világnap koronavírus idején

–

Szávai Viktória:

Nagyjából két hete kiszálltunk a mókuskerékből, az életünk gyökeresen megváltozott, és szoktatjuk magunkat a korlátozások és a saját felelősségünk diktálta új élethelyzethez. Figyelem magamat, magunkat, és azt vettem észre, hogy döbbenetes, milyen hamar átprogramoztuk az agyunkat, milyen gyorsan átalakítottuk a szociális érintkezésről alkotott fogalmainkat. Egy puszi vagy egy ölelés egészen más megítélés alá esik, az intimitás mint olyan teljesen más vetületet kap. Hányszor futottam bele az utóbbi hetekben olyan helyzetekbe, hogy egy kedves ismerőst ösztönösen meg akartam ölelni, majd félúton megakadt a mozdulat, és rádöbbentem, hogy ez már tabu. És ki tudja, meddig lesz az… 

De egyszer csak (és remélhetőleg minél hamarabb) elvonul majd a járvány, és az emberek szép lassan újra nyitni fognak egymás irányába, mernek majd fizikailag érintkezni, vegyülni, együtt lenni, adott esetben egy színház több száz fős nézőterén. Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ha a melletted ülő a hatodik sor ötös székén elköhinti magát, akkor ne uralkodjon el rajtad a pánik? Ha a színpadon Mészáros Béla megöleli Pálmai Annát, akkor ne arra gondolj reflexszerűen, hogy úristen, megfertőzi? Egyáltalán, Béla és Anna mikor tudják úgy megtenni ezt a gesztust, hogy nekik se ez legyen az első automatikus gondolatuk? 

Szóval, ezek a félelemből, óvatosságból fakadó programozások alaposan át fogják írni a társadalmi érintkezés szabályait, de ne feledkezzünk meg a normalitásról.

Mi, emberek nem az izolációra vagyunk kitalálva, ezt csak egy vírus generálja, amit le fogunk küzdeni, és a maszkokkal együtt eldobhatjuk majd a rossz beidegződéseket. Addig is nézzünk sok színházi közvetítést,

szerencsére baromi sok előadás fölkerült a netre – olyanok is, amik futó darabok –, tehát ha tervezted még ebben az évadban megnézni, akkor megteheted, de olyanok is, amik archív fölvételek, és soha nem állt volna módodban megnézni őket. 

Szóval, én március 27-én, a színházi világnapon SZÍNHÁZAT fogok nézni, sőt már azt is kitaláltam, hogy mit: a Csak egy szöget Mohácsi János 2004-es rendezésében. Hét óra hét perckor elindítom a fölvételt, amiben közel ötven ember játszik, él-hal, érintkezik a színpadon, és én nagyon boldogan fogom nézni a kollégákat, sőt szépen meg is tapsolom majd őket, ahogyan azt kell. 

Magyar Attila: 

Március 27-e színházi világnap, de ugyanúgy, mint a nőnap, a karácsony, az újév, egyetlen nap az évben. A helyzet az, hogy nekem viszont minden nap „színházi világnap”. Tehát a kérdés ennek fényében: mit csinálok mindennap, és ezt hogyan ünneplem? Erre pedig a válasz: azt, amit minden hozzám hasonló az őskortól napjainkig. 

Tüzet gyújtunk a barlangban, és ha vihar van, nem megyünk ki. Ha vadállatok támadnak ránk, nem megyünk ki. Amikor jó idő van, kimegyünk vadászni, de előtte azt mondom a többieknek, hogy én eljátszom itt a vadászatot a tűz körül, ezzel segítve titeket, hogy jól sikerüljön. 

Sokat röhögnek, aztán azt mondják nekem:

„Inkább ne gyere, még valamit elcseszel nekünk a vadászaton, itthon hagyunk, vigyázz a tűzre!” Holnap majd eljátszom nekik a bogyószedést. Ezt teszem most is. Itthon vagyok, és vigyázok a tűzre.

Ünnepeljük inkább azokat, akik kint vannak és értünk dolgoznak.

Fullajtár Andrea:

A színház most csendben van, a színpad sötét, hallgatnak a falai, a nézőtér székei üresek. Huszonnégy év óta először, amióta elkezdtem a pályát, nem megyek be a Katonába ezen a napon.

Nem beszélünk arról, ki olvassa fel előadás előtt a nézőknek a színházi világnap üzenetét, nem készülünk az öltözőkben, nem röhögünk a fodrásztárban, nem mondjuk össze a szöveget, nem nézzük az ügyelő monitorján, ahogy telik meg a nézőtér, nem szólal meg a „Mobiltelefonjukat kapcsolják ki, köszönjük…!’’

Csend van. Látszólag. De, mint minden krízishelyzet, ez is téma lesz, ebből a csendből is darabok, előadások fognak születni. Ha túljutunk a járványon, ha emberségből, szolidaritásból jól vizsgázunk, a nézőtéren újra ott fognak ülni a nézők, a színpadra fel tud menni a társulat, és egy nagy sóhajjal nekivághatunk megint.

Mert sikerülni fog, mert igenis összefognak az emberek, mert van és lesz is hit és energia a nehézségek leküzdésére, mert csak arra szabad most gondolnunk, hogy ebből a helyzetből sok jót is tanulhatunk.

Mélyen hiszek ebben, hiszek az emberekben, hiszek az életben és hiszek, hiszek szerelmemben, a színházban!

Eke Angéla:

Egész idáig eltartottam magamtól a tényt, hogy ami a mindennapom, az életem, az most – átmenetileg, de ki tudja, meddig – nincs. Nem vettem elő szövegkönyveket, nem gondoltam bele esténként, hogy melyik előadást játszanám, nem mertem átengedni magamon a tényt, hogy nincs. Előtérbe kerültek a civil, közösségi megmozdulások, amik összefogássá kovácsolták a széthúzó társadalmat, ebbe vetettem bele magam: mesét olvasok online, és a magam lelke háza táján sepregetek. Kipucolom a felesleget, és magamra aggatom magam, hogy aztán, ha zöld lesz a lámpa újra, adjam, amit adhatok. Hiányzol, színház! Nehéz az idő, de most látjuk igazán, mekkora szükség van rád!

Makranczi Zalán:

Hogyan ünnepeljük a színházi világnapot? Gőzöm sincs. Ünnepeljük egyáltalán? Miért? Mi, akik hiszünk a SZÍNHÁZBAN, azért dolgozunk, mert azt hisszük, hogy a munkánk által kicsit jobb lesz a világ. Azt szoktuk mondani: „Ha csak egy embert is elgondolkodtattunk ma, akkor már megérte.” Jelen pillanatban azt kell hogy mondjam: elbuktunk. A világ nem váltódott meg általunk vagy egy előadás által. Ha ez lehetséges lenne, akkor már megtörtént volna, hisz annyian dolgozunk érte, és már oly régóta!

Ezek szerint valamit rosszul csináltunk. 

Azt hiszem, ideje lenne újradefiniálni a SZÍNHÁZ feladatát, mert per pillanat mindannyian csak kapkodunk a múlt árnyai felé, közben a jelenünk – Thália enyhén rozsdás szekere –naftalinillatot árasztva eldöcög mellettünk. 

Azt is szoktuk mondani, hogy a szót a cselekvéshez kell rendelni a színpadon. Akkor legyen így. Tegyük ezt a színházban is! Rendeljük a szót a cselekvéshez! Úgyhogy szerintem ünnepeljük egy perc csönddel. És ebben a percben mindenki keresse a szót! Aztán rendeljük a cselekvéshez. Na, az lenne az igazi ünnep! NE FÉLJETEK!

És hogy mivel töltöm a színházi világnapot? Próbálom a gyerekeket itthon távoktatni. Aztán, ha mindannyian lefeküdtek és van egy percem… keresem a szót.

Schell Judit:

A színházi világnapot most módosítanám egészségügyi dolgozók világnapjává. Ünnepeljük és becsüljük meg áldozatkész és erőn felüli munkájukat! Övék a főszerep. 

Mi pedig maradjunk otthon a családunkkal, a szeretteinkkel, ezzel támogatva a saját magunk és a környezetünk biztonságát. El kell most csendesedni, vissza kell húzódni, befelé figyelni. Ez most a Művészet!

Haumann Máté:

Peter Brook Az üres tér című könyvének filozófiája gyerekkorom óta nagy hatással van rám. A néző és az alkotó szabadságának gondolatiságát rejti magában. Gyerekszereplőként is már sokszor egy-egy előadás után szívesen ültem be a magányos nézőtérre az adott előadás után, hogy a már lebontott színpad üres sötétjébe bámulhassak mélán. Ilyenkor szabadon rajzolt mindent magam elé arra a színpadra a fantáziám. Minden lehetséges! Ez a jelenlegi csönd és kikényszerített elmélyedés ugyanazt hozza most ki belőlem – ajánlom mindenkinek, akinek színházelvonási tünete van a mindennapokban vagy éppen a színházi világnapon. Kicsit csukjuk be a szemünket, csillapodjunk le, és mélán, valahol belül rajzoljunk a szemhéjunk sötétjére a gondolatainkkal abba a bizonyos üres térbe azt, amit csak a fantáziánk elbír. Én így fogok ünnepelni! Minden lehetséges!

Szinetár Dóra:

Én idén a színházról való gondolkodással ünnepelek. Sok-sok kérdésfeltevéssel. Hogy mi lenne a jó út tovább? Hogy milyen is ma a „jó” színház? Milyen az „értékes” színház? Mennyit ér? Mennyit ér az államnak? Mennyit érhet egy városnak? Mennyit ér a nézőknek? Mennyit ér a színésznek? Érhet-e annyit, hogy hagyja magát megalázni, és lelkileg tönkretenni?

Van-e köze a nézőnek ahhoz, hogy hogyan készül egy produkció? Adhat-e egy színházi élmény annyit bárkinek, hogy elfogadható legyen, ha az alkotói belebetegednek a készítésébe?

Hat-e a színház a világra? Az életünkre? Mekkora ereje van ma? Van ereje egyáltalán? Mire kellene a színházat „használni” 2020-ban? Értéktelenebb-e a zenés színház a prózainál? Mitől „jó” színész valaki? Egyáltalán mitől színész valaki? Valami ilyesmi kérdésekkel. Levezetésnek pedig mindenki nézze meg a Szamba című filmet. Ha az összes gyerek elaludt, én is ezt teszem! 

Polgár Csaba:

Eddig szerencsére mindig munkával töltöttem a színházi világnapokat… és most sem lesz másképpen, csak a közönség kegyetlenebb. Igyekszem elég színesen és érdekesen felolvasni a Harry Potter következő fejezetét a lányomnak. Drukkoljanak!

Kovács Patrícia: 

Két dolog jut eszembe a színházi világnap kapcsán. Először is, amire gondolok most ezen a napon, az főleg a vígszínházi ügy, ami egy nagyon szomorú és kegyetlen történet, de biztos vagyok benne, hogy egy új korszakot hoz az az erő és szabadság, ami képes a változtatásra és a szembenézésre.

A másik pedig, amire gondolok, hogy bár gazdaságilag nehéz lesz felállnunk az élet minden területén a következő időszakban, de 

a színház mindig élni fog, amíg lesznek elmesélni való történetek, gondolatok, érzések, és lesznek színészek, alkotótársak és nézők. Mert ha igazán belegondolunk, akkor csak ennyi kell hozzá. 

Puskás Peti:

Talán, ami a napokban tudatosul az emberben, az a hiány. Pár napig érdekes volt. Érdekes volt gyászolni. Üldögélni a négy fal között. Nem csinálni semmit. Megélni a történelmet – négy méter távolságból, lehetőleg. De most már hiányoznak az egyébként legalapvetőbb dolgok. Az érintés. A közelség. Az intimitás, amit a hétköznapokon milliószor csinálunk, pedig észre se vesszük a jelentőségét.

És milyen érdekes, hogy a színpadon mégis ezekből építkezünk. Ezekkel az apró mozdulatokkal mesélünk el történeteket, mondjuk el a le nem írt értelmet, adunk emlékeket egy figurának, súlyt egy kapcsolatnak, hogy mit jelent két ember között a közelség vagy épp a távolság, egy kézfogás, egy ölelés, egy pillantás vagy közöny.

Én ezzel ünnepelem. A jelentéktelen jelentőségének felismerésével.

Urbanovits Krisztina: 

Gondolom, 1978 óta, amióta üzenettel köszöntjük a színházi világnapot, először történik, hogy az üzenetet nem egy színész olvassa fel a nézőknek az előadás előtt, a színházban, hiszen most zárva vannak a színházak, nincs előadás, nincs néző, nincs színész. Ez egyszerre hátborzongató és rendkívül inspiráló. Mit tudunk kezdeni ezzel a helyzettel?

Lehet-e úgy csinálni, hogy nem veszünk tudomást arról, hogy mi van körülöttünk, mi azért csak ünnepeljünk? Megrendült színészek azért olvassák fel online az „üzenetet”, vagy sötétüljön el a képernyő öt percre mindenhol, és komoran gondoljunk arra, hogy ez még irgalmatlan sokáig fog tartani és most úgyis millió fontosabb dolog van, mint egy ilyen világnap?

Én hiszek abban, hogy az új világban, ami majd ez után az apokalipszis után jön, kulcsszerepük lesz majd a művészeteknek és ezen belül a színháznak. Soha nem látott, elemi erejű vágy lesz arra, hogy emberek egy valóságos, közös térben és közös időben, egyszeri és megismételhetetlen dolgot éljenek át együtt. 

Én csak úgy tudom túlélni ezt az egészet, hogy „forrón és szenvedélyesen” hiszek ebben. A KV Társulattal március 10-én kezdtünk el egy próbafolyamatot: áprilisban lett volna a bemutatója Fassbinder Miért lett R. úr ámokfutó? című darabjának. 

Sokkolt és padlóra küldött minket a helyzet, de aztán Ördög Tamás rendezővel és a csapattal úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk. Nem a helyzet ellenére, hanem azért, mert szeretnénk jó választ adni a helyzetre. Szóval mi próbálunk azóta is, és március 27-én egy saját üzenettel fogunk jelentkezni, ITT.

Ónodi Eszter:

Azt hiszem, az idei színházi világnapon gyújtok egy szál gyertyát. Nem vagyok különösebben gyertyagyújtogató alkat, általában évente kétszer szoktam: halottak napján és karácsonykor. De ez most pont illeszkedik ebbe a sorba. Mert az az élet, ami eddig volt (színházi és tágabb értelemben is), már biztosan nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Annak vége. De talán születik belőle valami másik, máshogyan jó… Ha pedig valaki mégis színházzal ünnepelné a színházi világnapot, szeretettel ajánlom a Nórát – pont most vetítette le az M5, és még hatvan napig elérhető ezen a linken:

https://mediaklikk.hu/video/henrik-ibsen-nora-karacsony-helmereknel/?fbclid=IwAR0EGa-fY8MZjNQre-m00IiRAjF3URK_32oNTNuK8UwnzFIb3RN__vdD_mw

Simon Kornél:

Mivel kisfiam, Soma komoly érdeklődést mutat az édesanyja és édesapja foglalkozása iránt, valamint hogy hogyan is alakult ez úgy, hogy mindketten csepűrágásra adtuk a fejünket, és mivel az elmúlt tíz-tizenegy napban exponenciálisan megemelkedett az egymás társaságában eltölthető „minőségi idő” mennyisége, elhatároztam, hogy mesélek Somának, esetemben hogyan is kezdődött ez az egész.

Elindítottam tehát Georges Bizet Carmen című operájának nyitányát.

Nagyon régen nem hallgattam meg a Carment.

Megdöbbentő hatással volt rám, ahogyan ebben a pillanatban az emlék felidézése ugyanolyan hatással van rám.

Az elmúlt néhány év, de különösen az utóbbi hat-hét hónap rettenetes mennyiségű munkával telt. Persze nyilván vannak, akik még ennél is többet dolgoznak és meg sem kottyan nekik, de a munkamennyiség elviselésének képessége valószínűleg genetikusan kódolt, egyénenként eltérő, és bizton állíthatom, hogy a saját mércém szerint irtózatosan sokat dolgoztam az elmúlt fél évben. 

Amikor beütött a krach és szép sorban elkezdték lemondogatni az előadásokat, kicsit még örültem is. Nyilván komoly anyagi következménye lesz a kényszerpihenőnek, de az első gondolatom az volt, bánja a fene az elveszett pénzt, legalább pihenhetek kicsit. 

Nagyon túlterheltnek éreztem magam, és komoly kétségeim támadtak a színház, a színházművészet leglényegét illetően, valamint a magam szerepét a nagy egészben. Vajon legalább egy mákszemnyit érdekes-e, érvényes-e, amit utolsó leheletemmel közölni próbálok?

Szóval a lovak közé dobtam a gyeplőt, ahogyan nyilván majd mindenki ezt tenni kényszerült, elpihengettem, olvasgattam, főzőcskéztem, filmet nézikéltem itthon. És akkor jött ez a Bizet. Bumm!

Ahogyan véget ért a nyitány, elkezdtek brummogni a bőgők, majd a vonósok és a fúvósok fénylő felelgetésbe kezdtek, elsírtam magam. Somi nyilván nem értette a vécén trónolva, miért bömböl az apukája a mosdó fölött, aztán lassan megnyugodva elmagyaráztam neki, hogy én most egy percre ugyanaz a kisfiú lettem, aki ott ül a nyitóképben, tizenkét évesen, 1987-ben a szegedi színház színpadán, és miközben ezt a zenét hallja, és fölhúzzák a függönyt és kivilágosodik a színpad, végtelen mosoly árad szét a lelkében, és az az érzés, hogy itt most a legjobb a világon, hogy ez itt a földi édenkert, és hogy ennek a percnek, felvonásnak, előadásnak sose legyen vége és, hogy ez a színház.

No, hát én ezt kívánom mindenkinek a színházi világnap alkalmából.

Hogy ne felejtsük el, hogy ez a színház.

Gyárfás Dorka gyűjtése