–

Az amszterdami önkormányzati választásokon minden – regisztrált lakcímmel rendelkező – lakos szavazhat. Külföldiek, hollandok egyaránt. Mi öt éve élünk Hollandiában. Most az a véletlen egybeesés történt, hogy miután leadtam a szavazatom az itteni helyi választásokon magyar állampolgárként, hamarosan Magyarországon is szavazhatok. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy hol van jogom szavazni, és hogy én miért is akarok akár itt, Hollandiában, akár mindkét országban élni a szavazati jogommal.

„Az én szavazatom úgysem számít”

Én egy alapvetően apolitikus családban nőttem fel. Gyerekkoromból az az emlékem, hogy a rendszert, amiben élünk utáljuk és megvetjük, és ennek megfelelően próbálunk a magunk egyéni eszközeivel élni és túlélni. Ez legtöbbször a rendszer kijátszásával, a látszólagos engedelmesség mögötti taktikázással történt. Mikor mivel. És emlékszem a ’89-ben kezdődő általános eufóriára, a változás izgalmára, hogy most valami fontos dolog történik az országban. Tizenöt éves voltam. Akkor már voltak a környezetemben, akik aktívan politizáltak, szervezkedtek, gondoltak valamit, hittek, akartak és tettek érte. Én akkoriban leginkább a saját családi drámáink túlélésével voltam elfoglalva. Vagy ezért, vagy, mert a politikai kultúra valami olyan, ami egészen kisgyermekkortól ivódik belénk, a környezetem akkori politikai aktivitása nem hatott a zsigereimig. Alapvetően később sem változott bennem az az attitűd, hogy az elég, ha én a magam kis köreiben csinálom becsülettel a dolgom. Négyévenként ugyan elmegyek szavazni, de egyébként a politika az valami tőlem idegen, távoli történés. Rosszarcú, rosszul öltözött férfiak hatalmi ügyletei. Hiába is próbálnék én bármit is tenni, túl messze van, az én hangom egyébként sem számít, miért is akarnék azon erőlködni, hogy ez más legyen.

Sikerült leélnem jó harminc évet azzal a tudattal, hogy az normális, ha a magánélet és a politika között fényévnyi távolság van.

Sőt! Kifejezetten irritálónak, aggasztónak éltem meg, ha azt tapasztaltam, hogy a politika agresszíven behatol a magánszférámba. Barátságokat, házasságokat, családi kapcsolatokat láttam emiatt megbomlani, és ez csak erősítette bennem az érzést, hogy a politika káros, kártékony, alapvetően semmi helye a magánéletünkben. Ma már másképpen gondolom. Többek között azért is, mert

van egy gyerekem, aki már egy másik világban nő föl. Aki arra tanít, és aki felé nekem is hitelesen kell képviselnem, hogy igenis számít az az egy szavazat is, hiszen az nem más, mint én magam, az én véleményem.

Azt jelenti, hogy gondolok valamit a világról, amiben élek, és magamról pedig nemcsak gondolom, de el is hiszem, hogy hatással lehetek ennek a világnak az alakulására.

Hallasd a hangod!

Ebben az attitűdváltásban mélyen megerősít, hogy egy olyan országba költöztünk, ahol a demokratikus politikai kultúrának egészen más hagyománya van, mint Magyarországon. Emlékszem a holland nyelvórára, amikor a politika került terítékre. Hogy milyen erős volt a kontraszt aközött, amit a nyelvtanárunk, és amit a kelet-közép európai-, olasz-, dél-amerikai- vagy afrikai bevándorlók a szavazás ügyében képviseltek. Ez utóbbiak véleménye ismerősen csengett: „miért lenne értelme szavazni, úgysem számít, ki tudja mi lesz a szavazatom sorsa, bárki kerül hatalomra, ugyanúgy vissza fog élni vele”. Egyáltalán nem tudta őket a nyelvtanár meggyőzni arról, hogy: „de igen, nagyon is fontos, hogy hallasd a hangod, menj el szavazni és mondd el a véleményed”.

Az attitűdjeink nem egyik pillanatról a másikra változnak. És legfőképp nem bemondásra. Attól kezd el megváltozni, amikor a bőrödön kezded megtapasztalni, hogy valóban van jelentőséged.

Egészen ismeretlen és új élmény volt megélni, hogy rendszerszinten is kíváncsiak a véleményemre. Hogy komolyan vesznek. Hogy a rendszer, a rend tényleg úgy van kitalálva, hogy a benne élő egyének érdekeit szolgálja. Mindenki számára értelme van. Nem baszogatásból szól be a szomszéd, hogy mikor tedd ki a kuka mellé a nagyméretű szemetet, hanem, mert látja, hogy új vagy, és jelzi, hogy ez itt a szabály. És azért ez a szabály, mert egyébként egész héten hordaná a szemetet a szél. Kedden reggel viszont biztosan jön a kukásautó és elviszi. Amikor az önkormányzattól érkező első kérdőíveket kiszedtem a postaládából, még nem vettem komolyan. Hogy tényleg ez van: rendszeresen tájékoztatnak, és megkérdezik a véleményem különféle dolgokról: mit gondolok a kerületünk közbiztonságáról, az iskola körülötti közlekedési rendről, legyen-e a házunk előtt szombatonként piac, és így tovább. És aztán ezeket a dolgokat látom sorra megvalósulni. Ahogy kilépek a ház ajtaján, látom, hogy mi lesz az adóm sorsa. Nem mondom, elég utópisztikus, kellett egy kis idő, mire megszoktam. Mindez nem puszta jófejségből történik: így lehet stabil, fenntartható, működő országot építeni. Itt sem tökéletes minden, nem is akarom azt a látszatot kelteni. Viszont

elmondhatatlanul felszabadító és megerősítő egy olyan országban élni, ahol a társadalom alapjaiban arról szól, hogy komolyan vesszük egymást, számíthatunk és számítunk is egymásra.

Minden, ami személyes, az közügy

Öt évvel ezelőtt, amikor első nap mentünk az iskolába, az igazgatónő állt az iskola kapujában, és kézfogással üdvözölte a gyerekeket. Az összeset egyesével. A négyévestől a tizenkét évesig. Milyen kedves gesztus így kezdeni az évet, gondoltuk. Aztán kiderült, hogy az igazgatónő minden áldott reggel ott áll az ajtóban, és hatszáz gyerekkel kezet fog, mielőtt elkezdené a munkáját. Ott értettem meg valamit. Ott értettem meg, hogy hol és hogyan kezdődik egy demokratikus rendszer. Ezzel az egyszerűnek látszó gesztussal. Azzal, hogy az iskola vezetésével megbízott felnőtt nem az irodájában ül a legfelső emeleten, hanem az ajtóban állva minden reggel kezet nyújt azoknak a gyerekeknek, akik ott tanulnak. Nem a szülőknek, a gyerekeknek! Azt hiszem, ettől tud ez a társadalom – a szó legpozitívabb értelmében – ennyire felnőtt lenni, mert az, hogy komolyan veszik egymást, már egészen kisgyermekkorban kezdődik.

A fiam iskolájában a gyerekeknek debateren (vita) órájuk van, ahol tanulnak kérdezni, érvelni, vitatkozni. Van egy gyerekek számára készített hírműsor, amiben a világ híreit nap mint nap követik.

Rendes hírek, amiben a háborúk, természeti katasztrófák éppúgy benne vannak, mint a legújabb technológiai újítások, vagy az, hogy mi történt a zsiráffal az állatkertben. Annyi a különbség, hogy egyszerűbb nyelven vannak a hírek fogalmazva, és, mondjuk, olyan téma is van, hogy kihez fordulj, ha a nehéz hírek, halál, háború… rossz érzéseket keltenek benned. Választások idején rendszeres téma a politika. Gyerekek nyilatkoznak arról, hogy nekik mi miért fontos, politikusok válaszolnak a gyerekek kérdéseire. A gyerekeknek nem „játékos” módon mondják el, hogy miről van szó, hanem őket, magukat kérdezik, kíváncsiak arra, hogy nekik mi a fontos. Ez egy lényegi különbség. Ez az első lépés ahhoz, hogy legyen annak a mondatnak értelme, hogy minden, ami személyes, szükségszerűen közügy is. Az iskolák, a kórházak, a munkahelyek, a közterek, a város azért működnek, mert működtetjük őket. És úgy működnek, ahogy működtetjük őket. Nekünk kell tennünk érte. Kell valamit gondolnunk, azért fel kell vállalnunk a felelősséget, és erőfeszítést kell tennünk, ha mást nem, a szavazóurnáig elbaktatni. Az ignorancia nem opció.

A szabadság körei – Európa, a világ egy

Nyilvánvalóan minden országnak más és más a politikai berendezkedése, mások a társadalmi és kulturális hagyományai. Az viszont egészen biztos, hogy a politikai rendszerek a társadalom szövetéből nőnek ki, a társadalmi normák biztosítják fennmaradásukhoz a táptalajt, vagy épp vezetnek a bukásukhoz. A társadalom – a legmélyebb alkotóeleméig – össze van drótozva az adott ország politikai működésével. Ezért van mindig minden körülmények között értelme az alulról, az egyének látszólag jelentéktelen köreiből induló minden kezdeményezésnek is. Mert, ahogy a hatalmi rendszerek hatással vannak a mindennapjainkra, éppúgy mi is hatással vagyunk a rendszerekre. Sokáig úgy éltem és dolgoztam, hogy azt képzeltem, elég, ha a szabadság kis köreiben tudatos és felelősségteljes vagyok. Miközben a szabadság kis körei nem léteznek. Nem létezhetnek. Ez csupán egy illúzió.

Szexaktivista, szexuális nevelői munkám elején egy riportban azt kérdezték tőlem, hogy mit szól a férjem ahhoz, hogy nőként, nyíltan, vállaltan a szexualitással foglalkozom. Vissza kellett kérdeznem: azt miért nem kérdezi meg, én mit szólok ahhoz, hogy a férjem meg kalózkutató.

Vagy mérnök, mozdonyvezető… vagy bármi. Nem tudok a szexualitás témakörében úgy dolgozni, hogy minden ott elhangzott állításom ne legyen szükségszerűen politikai állásfoglalás is. Ha az általam egészségesnek tartott szexuális kultúra kialakításához, a gyerekeink szexuális neveléséhez, a kölcsönös tiszteleten alapuló párkapcsolatokhoz való hozzávalókat sorra veszem, azok mind egyben az én személyes értékvállalásaim is. Nyilvánosan kiállni velük pedig politikai állásfoglalás. Nem lehet „félig” lenni: itt kicsit állásfoglalok, ott meg már nem. A magánélet és a közélet nem tud független lenni egymástól. Hiába mondok valamit arról, hogy képviseld bátran a partnered felé a vágyaidat, vállald fel a szexualitásod, merj kiállni, mint nő vagy férfi, ha közben, mint ember nincs önbecsülésed, azt gondolod, hogy nem számít a véleményed, ha félsz.

Viszont épp a #metoo-mozgalom hatására beindult társadalmi folyamat a tökéletes példa arra, hogy egyéni szinten is tudunk változást generálni. Az első nemet mondással, az első kiállással, az első felvállalással.

Igen, rajtam is múlik. És amíg van lehetőség szavazni, addig a szavazatom egy fontos állásfoglalás arról, hogy gondolok valamit. Hogy hiszek valamiben, és azért hajlandó vagyok tenni is. Mert felelős vagyok.

Nekem ezért fontos, hogy szavazzak. Saját magamért. A gyerekemért.

Mester Dóra Djamila

 

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: [email protected]. Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Shinyfamily