Felrúgott játékszabályok, újraértelmezett kártyák – így társasozunk az ovis gyerekeinkkel

–

Szerintem minden szülővel megesik néha, hogy valamiről azt gondolja, feltalálta vele a spanyol viaszt, aztán hamar kiderül, hogy minden második ismerőse hasonlóan csinálja, de valamiért még nem került szóba a téma. Nem tudom, mennyire egyedi az út és a „módszer”, amivel kis társasjátékfüggőket neveltünk a lányainkból, de az biztos, hogy kimondottan szerettük volna, ha ennek a közös szenvedélynek együtt tudunk hódolni a gyerekeinkkel. Ezt elég hamar kitaláltuk (nyilván még azelőtt, hogy megszülettek volna), ami nem csoda, mivel

az első randink három – vérre menő – sakkjátszmából állt, pedig egyikünk sem nagymester.

Inkább utólag raktuk össze, hogy bizonyos ötletek mennyire jó irányba lökték a tudásukat és a kedvüket a témában. Összegyűjtöttem, mik voltak ezek.

Totyogó zsugások

Mindennek az alapja a kártya. Olcsó, kicsi, könnyen cserélhető ugyanolyanra – összességében jó befektetés. Amíg a lányaim kicsik voltak, csak kipakoltam az állatos, gyümölcsös, mesés paklit, mélylélektani elemzéseket folytattunk róla, mint például: „vauvau” – igen, az a kutya, „aaamma” – igen, alma, azt ettünk uzsonnára. Ebből hamar jött a memória elődje: a „párosítójáték”. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen játék valójában, de mi mindkét lányunkkal hónapokig játszottuk. Közben párhuzamosan jöttek a formabeillesztő, majd a kétdarabos kirakók is, sokáig ezek voltak a fő „társas” játékok, de az elejétől úgy játszottuk őket, hogy felváltva raktuk ki a kártyákat, ez nagyon jó alapnak bizonyult később a valódi társasokhoz. A legjobb, máig kitartó, bár kicsit viharvert kártyajáték a Kutyatár, amivel négyféle módon lehet játszani, és

a lányaim már kívülről tudják az összes kutya nevét, pedig összesen 17 van.

Okosan is lehet használni a képernyőket

Tudom, sokan megköveznek, de szerintem a modern gyermekkornak része kell, hogy legyen a digitális világ. Persze nem üveges szemmel bámulva a meséket naphosszat, de bizonyos helyzetekben (autóban, várakozáskor) kimondottan telefonos játékpárti vagyok (főleg, ha már kivégeztük a táskámban mindig megbújó egy-két mesekönyvet). Sok olyan játék van, aminek az okoseszközös könnyített változata előbb ment, mint a valóságos. De ahhoz mindig ragaszkodtunk, hogy hamar megmutassuk: a valóságban kicsit más az adott játék.

Retro rulez

Annak ellenére, hogy nagyjából naprakész lettem a legújabb társasjátékokból, és képes vagyok külföldi tesztoldalakat olvasgatni a nagyobb ünnepek előtt, hogy a legjobb kerüljön a fa alá/bokor mögé (vagy ahova teszi a nyúl), nem tagadom, hogy a régi játékoknak is van létjogosultsága. Sőt.

A lányaim első kedvence a klasszikus (és kissé szedett-vedett) Ki nevet a végén? volt, ami szinte minden hagyományos táblás játéknak az alapja.

A másik régi-új kedvenc a Találd ki!, amiből nem igazán találtuk meg a kétéves kezéhez is illeszkedő darabot, inkább a lányunk nőtt fel a kihíváshoz.

Ha nem tökéletes – hackeld meg!

Nagyon sok olyan játékunk van, amivel a legkisebb még nem tud(na) játszani, ha mereven ragaszkodnánk a szabályokhoz. Épp ezért ezt szinte sosem tesszük. Persze, legtöbbször minden játékkal azt játsszuk, amire való, de a részletekben rugalmasak vagyunk. Erre sok példát tudok mondani:

A Szörnyszekrény című szuper társasban van egy – a végeredményt nem befolyásoló – plusz kör és két zseton, amik bonyolítják a játékot. Ezeket mi az első időszakban egyáltalán nem használtuk (és jelzik is a játékszabályban, hogy a legkisebbek hogyan játszhatnak könnyített játékot).

A Zingóban a még több szót nem ismerő másfél éves kislányom kiválóan jelezte mutogatással, ha találata volt, és a szótanulását is elősegítette a játék, ugyanis az első 30 szavából 15 a Zingo ábrakészlete volt. De a mutogatást alkalmaztuk a Dobble-ben is, amire akkor kattantunk rá, amikor a nagyobb lányunk még nem volt hároméves, ezért sok ábrát nem ismert.

A Mmm!  egy kisgyerekeknek való cuki egeres stratégiai játék, ami ráadásul egy könnyebb és egy nehezebb pályát is tartalmaz, de lehet még a könnyebbet is könnyebben játszani, főleg, ha az egyik játékos kétéves. Mi azt a szabályt, hogy a zsetonokat csak az azonos körben lerakottakkal egy vonalban lehet a pályára tenni, nagyvonalúan elfelejtettük (egyelőre).

Elég kicsi voltam, amikor megtanultam römizni (és remélem, ebben hamarosan a lányaim is a nyomdokaimban léptek), és először csökkent értékű paklival játszottunk (csak ötig mentek a számok, nagy értű lapok pedig nem voltak). Ezt alkalmazzuk az UNO-ban is, és a nagy számok mellett a plusz négyesektől is megváltunk bizonytalan időre.

A Vilac Szétszórt Tehenek játéka, amellett, hogy a pörgettyű miatt nagy kedvenc, bár elég időigényes. Így ezen sokszor egyszerűsítek úgy, hogy a tehén mind a négy lábát el lehet nyerni egy pörgetéssel. Ez nagyjából felezi a játékidőt.

A Sztorikockát sem teljesen rendeltetésszerűen használjuk, de imádják a lányok.

Versengés helyett együttműködés

Nagyon sok társas van, ami a versengésre épül, pedig a szakemberek szerint nem jó ezt erősíteni a gyerekekben.

Én magam is látom, hogy mennyire motiválja őket a győzelem – és keseríti el a vereség, miközben sokszor alapvetően szerencsealapú társasokkal játszunk, vagyis még csak nem is kompetenciaverseny.

Éppen ezért tudatosan elkezdtük gyűjtögetni az együttműködést-, illetve a verseny nélküli közös játékot adó társasokat. A Djeco Little cooperation játékban kimondottan egymás kedvenc figuráit juttathatjuk át a hídon, és ez tényleg együttműködésre sarkall, de a szintén Djeco Topologixban is lehet segíteni egymásnak (sőt, akár egyedül játszani, és egyedül leellenőrizni, ami a Montessori-módszer egyik alapvetése). A Djeco Mosaico animo is ugyanez a kategória, ott is közös munka van, és elég egyszerű az önellenőrzés.

A legkézenfekvőbb közös játék pedig még mindig a puzzle, ami a felnőtteknek is nagyon meditatív lehet, főleg, ha ugyanazt a százas kirakót kell kirakni egymás után háromszor…

Tóth Flóra

A képek a szerző tulajdonában vannak.