–

Egy tömött metrón voltunk álmomban, és valami tömegrendezvényre igyekeztünk. Nem viseltünk maszkot, de a szorongás ott volt a levegőben, hogy ez baj, vagy ebből még baj lehet. Töredékekre emlékszem csak, szereplőkre, akiket aztán egész nap magammal cipeltem, a zsúfolt helyszínekre, és az állandó félelemre. Hogy így már valójában nem lenne szabad élni, ez többé nincsen. 

Nem szállunk fel ezentúl tömött metróra. Nem megyünk stadionokba, arénákba koncertre, nem állunk sorban egymás hegyén-hátán a bejutásnál. Nem tülekedünk a pultnál az italunkért, és nem löttyenthetik a nyakamba a sört műanyag pohárból. Ez mind nincs többé. Vannak, akik szerint már sohasem lesz. Egyik vírus jön majd a másik után, a mutációkat pedig lehetetlen kicselezni. Mire elkészül egy vakcina, már csak részleges védelmet nyújthat, és amúgy sem tudjuk, milyen mellékhatásai lesznek. Hozzá kell szokni, hogy a vírusok köztünk élnek, vagy mi vírusok között élünk – végső soron együtt élünk a vírusokkal. És hozzá kell szokni az állandó félelemhez. Mert elég óvatos sem lehetsz, hacsak nem töltöd az életed további részét önkéntes elvonulásban. 

Félelmetes egy ekkora változás közepébe csöppenni, napról napra a bőrünkön érezni a történelem szelét.

Félelmetes, hogy mennyire elmosódnak a kontúrok, hogy minden homályossá válik, és mindannyian csak tapogatózunk. 

Amikor belezuhantunk a változásba, én még élveztem a szabadesés könnyűségét, nem tudtam, hogy sokáig nem érkezünk szilárd talajra. Úgy voltam vele, mint akik ejtőernyőznek vagy bungee jumpingolnak: a veszély tudatában, telve adrenalinfröccsel, de azzal a meggyőződéssel, hogy velünk nem történhet baj, a végén úgyis minden rendben lesz. Majd, ha megérezzük a földet a lábunk alatt, akkor egy elementáris élmény emlékével mehetünk tovább, egy tisztább úton. Hát, mostanra elszállt az adrenalin, és nincs biztonságos talaj alattunk. Nem is lesz.

Fogalmunk sincs, hogy amikor egy hét múlva iskolába küldjük a gyerekeinket, akkor mi lesz. Elszabadul a kórokozó? Mehetünk vissza a karanténba? Vagy ragaszkodunk ahhoz, hogy márpedig az élet nem állhat le, tehát végignézzük, ahogy szép sorban ki-kidőlnek mellőlünk emberek, és vagy meggyógyulnak, vagy nem?

Vagy ráállunk arra, hogy egy hónapig suli, két hónapig nem? A gyerekeink életéből teljesen kikerül a stabilitás? Az állandó készenlét, a kiélezett figyelem, az éberség válik a természetükké?

Egy életen át kerülgetni fogják a láthatatlan bójákat? A túlélésre programozzuk őket?

Nem értettem először, miért álmodtam ilyen sci-fit – elmesélni sem tudom már, olyan zavaros volt. Csak az érzés maradt meg belőle. A bizonytalanság és az óvakodás, ami – úgy tűnik – akkor is ott gomolyog a tudatalattimban, ha a felszínen sikerül elhessegetni. Mert a héten valójában tele leszek teendővel: el kell menni tanszereket venni, kinőtt cipőket pótolni, az őszi ruhákat átnézni, hogy mi az, amit már kinőttek, és felvenni a kapcsolatot az osztálytársakkal, szülőkkel, tanárokkal. Visszakerülünk a rendszerbe.   

Visszazökkenünk a régi kerékvágásba. Csomagolhatunk uzsonnát reggelente. Zúgolódhatunk a korán kelés miatt. Stresszelhetünk a különórákon – hogy túl sok, vagy túl kevés, vagy drága, vagy nem ér oda időben. Tanakodhatunk, hogy elengedjük-e őket a zsúrra és az osztálykirándulásra. És bosszankodhatunk, ha már megint elhagyott, ott felejtett, lekésett, elmulasztott valamit… Aztán félholtra válhatunk majd az első köhögéstől, hogy akkor ez mit jelent, és ki mindenkinek kell szólni.

Káoszba indulunk, de rendnek tettetjük, egyelőre. Tagadásba menekülünk, de nem tudjuk teljesen a homokba dugni a fejünket. Körültekintők próbálunk lenni, de úgysem elég semmire. Próbálunk a mának élni, de már abban sincs sok öröm.

Gyárfás Dorka