–

Volt idő, amikor az adott szót a becsülettel egyenértékűnek tartották. Amikor nem ígérgethetett felelőtlenül senki, sőt, a férfit, aki azzal akart elcsábítani egy lányt, hogy megkéri a kezét, majd az esküvő előtt szépen eloldalgott, házassági ígéret megszegéséért perbe lehetett fogni. Volt idő, amikor az, hogy egy úriember állja a szavát, még nem üres frázisnak számított. Ugyanezt az őszinteséget és az igényét ma már csak gyerekként hordozzuk, kikövetelve mindenkitől – aki szülő, jól ismeri a könnyes szemmel elrebegett mondatot, hogy „de azt ígérted!” Aztán valahol, valamikor elveszítjük.

Hol volt az a pont, töpreng kimondhatatlan gyászba süppedve Anita, ahol gyanút kellett volna fogni? Párjával három éve voltak együtt, vészesen közeledett a negyvenedik szülinapja, és még családot akart. Az égvilágon minden rendben lévőnek tűnt, de egy héttel az esküvő előtt Gábor mégis „meggondolta magát”. Anita meg ott ül egy agyonpróbált esküvői ruhával, egy rakat asztaldísszel, utolsó pillanatos elintéznivalóval, értetlen szülőkkel, és csak azon jár az esze, hogy hol rontotta el. Hol nem figyelt? Miért élte bele annyi szar kapcsolat után pont ebbe magát?

Hol spórolhatta volna meg ezt a rengeteg szervezést, pénzt, fájdalmat, és mégis hogyan változzon vissza egy nap alatt koszorús menyasszonyból és leendő családanyából egyszerű szinglivé?

Vagy ott van Niki, akinek a családot az állatok jelentik, mert hozzájuk tud biztonságosan kötődni, és akinek odaígérték álmai kutyusát, aztán mégis egyedül maradt, esetleg Eszter, akinek biztos állást ígért a legjobb barátnője a cégnél, és csak miután kilépett az előző munkáltatójától, akkor tudta meg, hogy „mégsem sikerült”. Mit szóljon az, akinek az orra elől vitték el a megígért autót, a telefonon biztosra ígért tárgyat, szolgáltatást, lehetőséget? Miért mindig az áldozatok ütik a fejüket, és kérdezik meg maguktól: „hogy lehettem ennyire hülye”? A bizalom a bűn… vagy a be nem tartott ígéret?

Mi is elhittük. Hónapokig tartó keresgélés után úgy tűnt, végre megvan a lakás, ahol új életet kezdhetünk, hogy végre tényleg véget ér ez az elmebaj, hogy nyugodt, emberhez méltó, egészséges életet élhetünk –

azóta tudom, hogy az új élet nem a lakásokban, hanem a lelkemben születik.

De ehhez az kellett, hogy kettő, azaz kettő nappal a költözés előtt kapjak egy telefont, amiben lemondják a lakásunkat. Megtehették. Hiába tárgyaltunk órákig, néztük meg többször, „csak” szóbeli ígéret volt, „csak” kezet adtunk rá, „csak” az utolsó részletig megbeszéltünk mindent, és a szerződést is megszövegeztük. „Csak, csak, csak”… nem írtuk még alá.

Küszködtem, kapálóztam, mindent megtettem? Persze. Aztán csomagolhattam ismét össze, mint valami zsugorítóba egyetlen kis szobánkba egy egész berendezett lakást. Pedig mindent megtettem, hogy a csalódást kikerüljem, amikor már biztosra ígérték, hogy a mienk, akkor is jó pesszimistaként hosszú hetekig tartottam magam, nem terveztem, még csak nem is voltam hajlandó beszélni róla. De egy ponton túl – egy héttel a költözés előtt – már boldog mosollyal rendeztem be fejben a lakásunkat, és a költöztetőkkel egyeztettem. Hogy inkább ne tettem volna? Meddig vásárolhatjuk meg a szerencsénket azzal, hogy nem merünk örülni semminek?

Persze, keresek tovább, de már nem merek elhinni semmit. Mi van, ha odafent vagy odalent, vagy akárhol, az Isten, a sors gonosz mosollyal csak erre vár? Hogy kényelmesen elhelyezkedjek a boldog tudatban, és akkor csapjon le?  Hasonló leszek azokhoz, akik nem hajlandók a gyerek születésnapját egy nappal előbb sem megünnepelni, nehogy „eltortázzák a szerencséjüket”?! Torz, sőt, nevetséges gondolat, de kezdem őket érteni. Szorongás van mögötte, végeérhetetlen félelem valami lappangó, sötét erőtől, valami bajtól, amit úgy kerülgetünk rettegéssel telve, mint a sportolók a bójákat. Ha hallgatok, ha lapulok, ha észre sem vesz a sors, talán megkímél. Talán nem ítéltetek botornak, nagyképűnek, talán nem büntetnek meg azért, mert bízom.

De most tényleg: büntetőjogi kategóriává tegyem a jövőbe vetett hitet, az optimizmust, a bizalmat, és a tervezés nagyon is egészséges, sőt, logikus lépéseit? Normális ez? Persze hogy nem. Nem lehet úgy élni, hogy mindig csak a tegnapra merek terveket kovácsolni, mert a végén tényleg nem lesz mit ennünk holnap. Szóval, bízni kéne. Haha! Ezek után? Mit vegyek elő, a vallásosak vak hitét, vagy a rulettasztalt bámuló izzadt, guvadt szemű, játékfüggő bizonyosságát: „most tudom, hogy a piros lesz”…

Miben higgyek, ha semmiben sem lehet?

Sorsban, jósban, a jobb-ban, Murphyben, a „becsukódik egy ajtó, kinyílik egy ablak” elméletben, a csavart labdában, a lehetőségek matematikai végtelenségében? Teremtsek magamnak reményt, én boldogtalan? Hol vagy, égi tünemény?

 

Polgár Lili

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/lolostock