Gyerekkoromban rettenetesen rendetlen voltam. (Ez majdnem eszperente lett. Nah, máris elkalandoztam). Szóval szegény édesapám akárhányszor belépett a gyerekszobába, mindig megkérdezte, hogy ott bomba robbant-e. Persze bomba nem robbant, csak nekem nem volt semmi fogalmam arról, hogyan kéne a tárgyakkal bánni, és azokat valamiféle rendszer szerint organizálni. Így aztán nem csoda, hogy amikor beléptem a konyhába, a tárgyakhoz való fura viszonyom is hatványozottan jelentkezett.

A mai napig meggyőződésem, hogy a tárgyaknak lelkük van. Hiszek benne, hogy a fél pár zoknik néha elmennek nyaralni (meg is értem, joguk van hozzá). Ugyanígy meggyőződésem, hogy a tárgyak néha fellázadnak a gazdáik ellen. Én olykor hangosan vitatkozom velük, amikor épp nem érek rá velük is vesződni a gyerek mellett, hogy „de komolyan, nem ér, hogy pont most álltok ti is ellen”.

Az én kezemből – különösen gyerekfejjel – mindig kihullottak a dolgok, összetörtek az edények, kicsúsztak a vizes tányérok, áldott-áldatlan mosogatási tevékenységem nyomán zsírosabban kerültek elő a tálak, mint előtte. A Való Világban – (igen, én vagyok a valóvilágosági), Lorenzo szokta volt mondani, hogy „Angie, te dűtesz, borítasz”.

Nem meglepő módon a családi indián nevem így hamarosan az lett, hogy „Ági, menj ki a konyhából!”. 

Tényleg nem csodálkozom, mert még a semmit is képes voltam elrontani, a levével együtt a tésztát is a mosogatóba önteni, amikor leszűrtem, vagy odaégetni valamit, aminek csak a kavargatása volt a lelkemre bízva.

Oké, szóval ez volt a kiindulási pont. Egyetem idején, amikor először elköltöztem otthonról, a helyzet nem sokat javult. A menü a zacskós leves és borzalmas meleg puding, konzerv mandarinnal feldobva – körében merült ki. Aztán anya lettem, és hát, a nyomorult gyerek engem húzott, én lennék az, akiről majd felnőve a pszichológusának úgy mesél, hogy „édesanyám főztje”. Nagy felelősség… Így aztán, szépen lassan, az évek során a gyerek ízlésének megfelelően elkezdtem megtanulni ezt-azt főzni. Az én őrangyalom Julia Child lett, akinek a hitvallása volt, hogy „a konyha a tied, hogy mit bénázol ott, azt senki nem látja”. (Hála a jó atyaúristennek).

Amikor a tizedik palacsinta az első, aminek palacsintaformája van, amikor a tejbegríz olyan csomós, hogy ha holnapig kavarom, akkor sem oldódnak ki a csomói… olyankor nagyon hálás vagyok, hogy a konyhai költeményeimet senki nem látja elkészültükben. Menet közben sok-sok misztériumról lehullott a lepel. Számomra csodával határos étel volt mindig is a gyöngyöző húsleves. Hát, ilyen csodát biztosan csak varázslók tudnak előállítani. Mígnem, egyszer csak édesanyám átadta nekem a receptjét, és ráébredtem, hogy ez a leves gyakorlatilag megfőzi magát (a család egyik állandó kedvencévé vált).

Nyilván nálunk is a klasszik rémunalom gyerekmenü a leggyakoribb (bolognai spagetti, mirelit pizza, rántott hús), de néha most már variálom.

A helyzet tovább javult a csodálatos online receptek megjelenésével, ahol az olvasók a saját tapasztalataikat is hozzáadják a recepthez. Az ilyen magamféle konyhai analfabétáknak ez kincset ér. Én ugyanis mindig hangosan szitkozódom, amikor azt írják egy receptbe, hogyaszongya:

„ízlés szerint kell fűszerezni”. Jó, de ki a fenének az ízlése szerint?

És mi az „ízlés szerint” mértékegysége? Kiskanál, nagykanál, mokkáskanál, borsónyi? Nekem ezt honnan kéne, ugye, tudnom. Na, de a hozzászólások segítségével általában sikerül megfejtenem a rejtvényt, és végül elkészül hol kisebb, hol nagyobb sikerrel a végtermék.

Arra is rájöttem, hogy vannak ilyen „rövidített átjáró” típusú receptek. Például tudtam nagyképűsködni az oviban az anyukák közt, hogy „csináltam farsangi fánkot”. Mert találtam egy minimalista online receptet, ami konkrétan olyan marha egyszerű volt, hogy én is el tudtam készíteni. Az évek során lett egy kis receptes könyvem (Igen, nekem. Szerintem erre azért úgy senki nem mert volna gyerekkoromban nagyobb összegben fogadni). Ebben összegyűjtöttem a megvalósítható recepteket a saját megjegyzéseimmel, és most már néhány ezek közül fejből is megy.

Ezzel együtt nem lettem konyhatündér. Én akkor szeretek főzni, amikor kedvem (vagy jó alapanyagom) van, illetve számomra a főzés leginkább társasági elfoglaltság. Szeretek főzni jó társaságban, egy pohár borral (nem a bor a társaság, az csak a ráadás), amikor csak úgy mellesleg jár a kezed, de valójában a szociális interakció a lényeg. A gyerek kritikus a főztömmel kapcsolatban, mint minden mással is (nemhiába, saját háztartásában az ember nem lehet próféta), és tartok tőle, hogy felnőve a pszichológusának nem azt fogja mondani, hogy „bezzeg az én anyám főztje”, hanem, hogy „anya néha mellényúlt, és olyankor ehetőt főzött”.

Ez van, sajnos a kedves gyermekem így járt. Én igyekszem, és fejlődöm is, egész jó lettem tökfőzelékből, és a mai napig is megünneplem, ha sikerül elkészítenem valami újabb – misztikusnak tűnő – ételkölteményt (például a klasszikus vasárnapi rántott húst ecetes salátával, vagy épp egy tojásos nokedlit).

Szóval a sütés-főzés sosem lesz egy mindennapos, átlagos elfoglaltság számomra, amit csak úgy, fél kézzel megoldok. Ha nem koncentrálok, ha nem szívvel-lélekkel csinálom, a végeredmény ehetetlen lesz. A főzelék leves állagú, vagy épp a leves túl sűrű… és így tovább.

De van ebben a sztoriban fejlődéstörténet (az ilyen regények a legjobbak véleményem szerint), mert én pontosan tudom, hogy milyen mélyről jöttem (ágimenjkiakonyhából), és édesanyám is, akinek akárhányszor elmesélem, hogy valami sikerült, mindig gratulál. Illetve hozzáteszi, hogy „jé, ki gondolta volna?”

És jogos, senki. Pont ettől szép, mert túlszárnyaltam magam. A magam kis kusza, csapzott konyhatündér szárnyaimmal.

Kégl Ágnes