Gyógyító vagy betegítő? – Kapcsolataink mérlege
Kapcsolataink rengeteget tudnak adni, de rengeteget el is tudnak venni tőlünk. Ahogy az egyik kapcsolat lehet gyógyító, segítő, felülírhat régi, rossz beidegződéseket, és egy egész életet megszépíthet, úgy egy másik lehet ártó, önbecsülést totálisan leépítő, testet-lelket betegítő. Sebestyén Eszter pszichológus írása.
–
Hogy a kapcsolatainknak mekkora hatalmuk lesz az életünk felett, az leginkább rajtunk múlik.
A segítő, támogató, valamint az ártó, betegítő kapcsolatok között a legnagyobb különbség, hogy míg az egyik feltétel nélkül szeret egy személyiséget, addig a másik szeretet látszólagos. Szereti a másikat, ha és amennyiben... – és itt kapcsolatoktól függően lehet sorolni a feltételeket. Ha mindig 120 százalékon teljesítek, szeretnek. Ha mindig úgy viselkedem, ahogy elvárják tőlem, szeretnek. Ha a másikat soha nem kritizálom, szeretnek. Ha magamba fojtom a haragom, és minden rossz érzésem, szeretnek. Ha mindig a legjobb formámat hozom, ha mindig adok, adok és adok. Ha teljesítem a feltételeiket. Ha mindig mindenkit meghallgatok. Ha tűröm, hogy megalázzanak, hogy levegőnek nézzenek, hogy figyelmen kívül hagyjanak... akkor vajon szeretnek?
Ezek a feltételek jellemzően soha nincsenek kimondva, mégis az ember érzi, és annak megfelelően viselkedik. Mint egy láthatatlan lánc, tart fogva, és irányítja a döntéseinket, cselekedeteinket. Minél több a feltétel, minél erősebb a megfelelési kényszer, annál rizikósabb tisztába tenni a kapcsolatot. Annál kockázatosabb a feltételeket nem teljesíteni, hiszen az ember legbelül érzi, hogy mindent elveszíthet. Érzi, hogyha leveszi azt az álarcot, amit a kapcsolat megtartása miatt vett fel, akkor úgy már nem fog kelleni. Vagy ha egyszerűen csak nincs ereje mindig adni, mindig 120 százalékon teljesíteni, mindig „jó kislányként/jó fiúként” viselkedni, és alkalmazkodni az elvárásokhoz, elveszítheti a másikat. Elveszítheti a házastársát, a szüleit, a barátját, barátnőjét vagy a testvérét. Csupán azért, mert nem akar egész életében alkalmazkodni mások elvárásaihoz.
Rengeteg ember találkozott már azzal a jelenséggel, hogy amikor a legnehezebb élethelyzetben van, akkor hirtelen elkezdenek fogyatkozni körülötte az emberek. Azok a kapcsolatok vesznek el ilyenkor leginkább, amelyeket feltételekhez kötöttek, akár kimondva, akár kimondatlanul. Ilyenkor eltűnnek azok, akik nem magunkért szerettek bennünket, hanem azért a szerepért, amit a kedvükért játszottunk. Azok hullanak ki ilyen élethelyzetekben, akik vártak tőlünk valamit, táplálkoztak belőlünk.
A földön fekvő emberbe a legkönnyebb belerúgni, neki a legkönnyebb hátat fordítani, nem kell hozzá nagy tehetség.
A földön fekvő ember nem tud adni, az álarcát viselni, a tőle elvárt szerepet játszani. Őt a legkönnyebb megvezetni, amikor azt hangoztatjuk, hogy segíteni akarunk neki, a cselekedeteinkkel azonban csak ártunk, és fájdalmat okozunk neki. Vagy ha azért akarjuk eljátszani a segítséget, hogy minél hamarabb talpra álljon, és viselkedjen ismét a nekünk tetsző módon.
Aki nehéz élethelyzetben van, illetve aki testi betegség miatt „feküdt ki” egy időre, az elesett, és sebezhető. Egyvalamit azonban a külvilág hajlamos nem tudomásul venni. Akinek lelki nehézségei vannak, az küzd. Aki betegségtől szenved, küzd. És aki küzd, az felfedezi a saját magában lévő erőt. Aki küzd, felfedez, mérlegel, túlél, tisztán akar látni. Aki tisztán akar látni, azt nem tartják fogva többé az emberi kapcsolatok láthatatlan láncai. Aki küzd, tisztába teszi a kapcsolatait, átértékel, és maga fordít hátat azoknak a kapcsolatoknak, amik ártó hatásúak. Aki küzd, nem akar többé megfelelni, csakis saját magának, és a saját értékrendjének.
Aki küzdött már, nem hagyja magát kihasználni többé. Aki küzdött már, olyan erővel vérteződik fel, ami már mindig védi őt, és nem hagyja magát bántani többé. Aki küzdött már, rengeteget tanult az emberekről, a kapcsolatokról és a kapcsolati kölcsönhatásokról. Méghozzá pontosan azért, mert legyen szó akár testi betegségről, akár lelki problémákról, ezek szinte soha nem függetlenek az emberi kapcsolatoktól.
Ahogy gyerekeknél a különböző viselkedésváltozások-, úgy a különböző tünetek is a környezetük és kapcsolataik kölcsönhatásában alakulnak ki. Így van ez a felnőtteknél is.
Ahogy Feldmár András mondja: „ha valakivel baj van, az nem belőle származik, hanem a közte és a többi ember között kialakult viszonyból.” A lelki problémák éppúgy, mint a pszichoszomatikus betegségek, nem függetleníthetők az ember és a kapcsolatainak kölcsönhatásától.
Aki volt már mélyen, aki szenvedett már a szeretet feltételeinek fogságában, akinek hátat fordítottak pusztán azért, mert nem hozta a tőle elvárt szintet, aki megélte a saját sebzettségét és az elesettségből adódó kiszolgáltatottságot, az megtanul küzdeni. A küzdéshez pedig hozzátartozik a kapcsolatok tisztába tevése. Azok a kapcsolatok, melyekért súlyos árakat fizet az ember, elértéktelenednek. Mint ahogy azok az emberek is, akik feltételekhez kötötték a szeretetüket. Elértéktelenednek azok, akik büntetnek, amiért nem akarunk többé megfelelni nekik, rávilágítunk a hibáikra, nem hagyjuk magunkat megvezetni és használni többé.
Aki megtanult küzdeni, megtapasztalta a gyógyító kapcsolatok életet megszépítő hatását, és már nem éri be kevesebbel. Csak olyannal, akinek úgy kell, ahogy van. Aki mellette van, amikor a legborzalmasabb formáját hozza. Akinek nem hogy nincsenek feltételei, hanem a padlóra fekszik mellé egy időre, és megpróbálja megérteni. Aki akkor sem rúg bele, amikor épp a legelesettebb. Aki a sebezhetőséggel soha egy pillanatig sem él vissza, hanem tapintatával és finomságával simogatja a legfájóbb sebeket. Aki előtt nincs szégyen, nincs megfelelni akarás. Nincs álarc, nincs szerepjátszás.
Az ilyen kapcsolat gyógyít. Ápol. Ölel. Éltet. Újjászül. És felszabadít.
Sebestyén Eszter
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/spixel