–

Két lányom van két apától

A nagyobbik nyolcéves múlt, a kisebbik még nincs három. Egyedül nevelem őket holnapig reggelig, utána pedig megpróbáljuk a heti váltást. Hogy pontosan mi fog történni, csak a jóisten a megmondhatója.

Hét hónapos volt a nagyobbik, amikor egyedül maradtam vele. Az édesapja nemigen tudta eldönteni, mit akar, és nem kis anyai ráhatásra újra képbe került nála a volt szerelme. Döntöttem helyette is, szakítottam vele. Egy ekkora gyerekkel úgy gondoltam, jobb a biztos rossz, mint az állandó bizonytalanság és a rettegés.

Albérletben éltünk, ott maradtam a kislányunkkal

A szakmáimból szépen meg lehetett élni, épp csak munkákat kellett szereznem, hogy pénzünk is legyen. Budán éltünk, oda is voltunk bejelentve, de hiába kellett mielőbb munkát szereznem, nem ment egykönnyen.

Megfeleltem az összes szociális kritériumnak, amivel elsőbbséget élvezett volna a gyerekem bölcsődébe való bejutáshoz, mégis másfél évre előre lehetett tudni, hogy nem férünk be egyetlen csoportba sem. Utólag tudom, elég sok volt a csókos, akik hiába nem tartoztak a körzetbe, mégis bekerültek.

Egyedül neveltem őt, albérletben éltünk, a kislányom apja nem fizetett gyerektartást, a havi bevételem a béka segge alatt volt, egy állami egyetem képzésére jártam, ez mégsem volt elég indok a bölcsődei felvételre.

Így esélyem sem volt nappali, bejelentett állásra, jobb híján feketemunkás lettem.

Kaptam megrendeléseket, számla nélkül teljesítettem őket, el is mondtam a megbízás elején, hogy nem tudok számlát adni. Senkit nem zavart – a teljesítésig – a papírok hiánya, csupán a fizetésnél okozott gondot. Úgy hiszem, rengeteg olyan ember közlekedik ma nagy és drága terepjárókkal, aki akkoriban a képembe röhögött, és fizetés nélkül eltűnt. Nem csupán engem nem fizettek ki, akit lehetett, átvertek. Persze miért dumálok pont én, aki még számlát sem tudott adni...

Sokszor matekoztam esténként, hogy ne haljunk éhen, de mindig történt valami. Van egy barátom, tizenhét éve tart a barátságunk, minden esetben mellettünk állt. A nevelőpapám is sokat segített, apám helyett apámként húzott ki a legnagyobb szarból is.

Mindennél jobban szerettem volna elhelyezkedni, viszont senki nem volt, aki napközben vigyázott volna a gyerekemre. Az édesapjára már csak pár hónapig lehetett számítani, mert új csaja lett, aki gyűlölte a volt pasim múltját és a gyerekünket, és aki teljes mértékben átvette az irányítást az életünk felett. Neki „hála”, két éven át hadakoztunk a bíróságon egymással. A gyerekem apjából egy irányított droid lett, aki azért harcolt, hogy minél kevesebb időt kelljen a lányunkkal töltenie, miközben a gyerekem helyett harcoltam az apja figyelméért, teljesen feleslegesen. Az ügyvédnő, aki képviselt, amikor megtudta, hogyan élek a gyerekemmel, egy árva petákot sem fogadott el.

Persze tudtam, hogy a gyenge jellem nem magyarázat ennyi baklövésre, és nem hibáztathatok egy harmadik embert a kettőnk kudarcáért.

Rémtörténet a kórházban

Még nem volt másfél éves a kislányom, amikor egy vírusfertőzést követően kiterjedt, kétoldali tüdőgyulladása lett. Másfél hónapot töltöttünk az egyik nagyobb gyerekkórház pulmonológiai osztályán. Amit ott átéltem, nem kívánom senkinek.

Négy napja voltunk bent, éjjel volt, csordogált az infúzió a csövön át a lányom ereibe. Egy széken ültem laptoppal az ölemben, és dolgoztam – napi háromezer forintba került, hogy ott lehessek vele, de épp kaptam munkát, pont ki tudtam fizetni, és mindennél fontosabb volt, hogy tudjam, mi történik vele, mellette legyek, akkortájt csak rám számíthatott.

Végtelenül fáradt voltam, pár percre elbambultam, és egyszer csak egy furcsa folt mozgására lettem figyelmes. A folyosóról beszűrődő fények pont a csőre vetültek, megvilágították, ez volt csupán a szerencsénk, mert kiszúrtam benne egy közel nyolc centis légbuborékot. A csőhöz ugrottam, próbáltam elszorítani, közben ordítottam, épphogy megúsztuk… Egy tizennégy hónapos gyerek esetében ez a biztos halált jelenti. Ettől a pillanattól kezdve nem mertem elaludni, mindegy volt, ki az éjszakás nővér. Négy hetet voltunk bent, nem használt egyik antibiotikum sem igazán, csak tesztelték őket: egyiket a másik után. A kislányom félrenyelt, így kerültünk a gégészetre, ahol mélyaltatásban tükrözték a hörgőit. Idegentestet ugyan nem találtak, mégis életet mentett a beavatkozás, mert – mint kiderült – olyan masszív gennyes váladék volt a hörgőin és a tüdejében, ami napokon belül légzési elégtelenséghez vezetett volna.

Leszívták a váladékot, tenyésztésre küldték, majd végre célzott kezelést kaptunk. Ezt követően öt hónapig nem mehettünk közösségbe, addig tartott a kicsi tüdejének rehabilitációja. Facebookon kuncsorogtam munkáért az ismerőseimnél, páran segítettek és hittek bennem, ez volt az egyetlen oka annak, hogy mindeközben nem kerültünk utcára.

Miután a kislányom megkapta az „egészséges” igazolást – hat és fél hónapnyi őrület után – végre időpontot kérhettünk a bárányhimlő elleni védőoltásra. Az oltás előtt négy nappal pettyek jöttek ki rajta, majd besárgult. Akkor kerültünk egy másik gyerekkórházba májgyulladással, ami ritka szövődménye a bárányhimlőnek.

A kislányom édesapját csak sms-ben sikerült elérnem, egy szomszédos országból üzente: „most nem ér rá, de adjam át a kislányunknak: jobbulást kíván neki”. A kislányunk ekkor még nem volt kétéves.  

Segítség nélkül

A lányom apjának akkori csaja befolyásos család sarja volt. Az édesapja akadémikus, mindenki orvos a családban, minden kontinensen szerzett egy diplomát, épp csak érzelmi intelligenciát nem tudtak neki vásárolni sehol. Nagyjából három évig szívta a vérünket, mire egyik napról a másikra otthagyta a gyerekem apját, majd fél évvel később hozzáment az első szembejövő alakhoz, kilenc hónap múlva pedig megszületett a gyereke. De isten nem ver bottal, a pasi lelépett egy másik nő miatt, ő pedig egyedül maradt a gyerekével, és hosszabb bírósági hercehurca várt rá. Ebben az időszakban sokszor csuklottam.

Időközben lett egy pasim, szerettem vele lenni. Jó volt a gyerekemhez, sajátjaként szerette. Nyolc hónapja voltunk együtt, amikor rosszul lett, kórházba került. Hosszas vizsgálódás után lett biztos a diagnózis: bipoláris depresszió és skizofrénia. Pár hónapba beletelt, mire felfogtam, mivel állok szemben, nem volt választási lehetőségem, nem lehettem vele sem a lányom, sem magam miatt.

Új szerelem

Nem sokkal később megismertem a kisebbik lányom édesapját. Nagy szerelem volt a miénk, pár hónap elteltével tudtuk: jó együtt. Amikor biztosak voltunk egymásban, közös gyermeket vállaltunk. A terhesség kilenc hónapjából több mint hat hónapig voltam veszélyeztetett terhes egy autoimmun betegség miatt. Mire végre megszültem és hazakerültem a kicsivel, minden megváltozott. Az a hat hónap átírta a szerelmünket. Akkor – én, naiv – azt hittem, hat hónap semmi egy élethez képest, ennyi idő alatt nem adhatjuk fel a közösen vállalt terveket. De az érzelmeket nem lehet racionalizálni, a hat hónap különlét és az állandó félelem mindent kivégzett.

A nagyobbik lányom összetört a távolság miatt, hiába látogattak meg sűrűn a kórházban. A párom nyakába szakadt minden felelősség a nagyobbik lányom kapcsán – akivel az édesapja mindössze kéthetente fél napot töltött együtt. A terhességem egyetlen napján sem mertem igazán elhinni, hogy megszülethet a második gyerekem, annyira kicsi volt az esély arra, hogy megmarad, később pedig arra, hogy nem lesz nagy baj. Mire megszületett, nem éreztem iránta semmit, amitől folyamatos lelkiismeret-furdalásom volt. A nagyobbik féltékeny volt a kicsire, a kicsivel hónapokig nem tudtam mit kezdeni, sem szeretni őt, a pasim egyre több időt töltött a munkahelyén. Elvesztettem magam az új életemben.

Úgy éreztem, teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj

Azt hiszem, egyetlen olyan beszélgetésünk sem volt, ami érdemi párbeszéd lett volna, reakció híján inkább „beszédeket” tartottam, és bíztam abban, hogy ha időt és energiát szánunk a kapcsolatunkra, talán még jóra fordulhatnak a dolgok. Másfél évvel később kiderült: az idő és az energia másba volt fektetve – így is, meg úgy is. Válaszút elé állítottam őt, mindent megígért, amiből aztán nem lett semmi. Akkor már úgy másfél éve nem feküdtünk le egymással, nem miattam. Pár hónappal később szeretőm lett másfél hónapra, végre nem voltam átlátszó. Akkor költöztem el, amikor biztosan tudtam, nem menekülök egy másik kapcsolatba. A költözés előtt mindkettejükkel mindent lezártam.

Eközben a nagyobbik lányom édesapja megismerkedett egy nővel, megnősült, gyereke született, és úgy másfél éve igénye lett arra, hogy több időt töltsön a gyerekünkkel. A feleségét nem ismerem annyira, de azt hiszem, – a férje korábbi maszatolásának hála – vannak prekoncepcióink egymás felé.  

Újra egyedül maradtam, most már két gyerekkel

Rengeteg munkám volt, bébiszitterünk arra az időre, amíg dolgoztam, szép lakás, amiben éltünk. Aztán jött a nyári szünet, és ősztől a betegeskedések. Szeptembertől november közepéig összesen öt hetet kellett velük otthon töltenem, ebből négy hét telt betegséggel.

Úgy éreztem, nem tudom tovább egyedül csinálni.

Nem lehet elvárni tőlem, hogy kitermeljem azt a zsák pénzt, amibe az életünk kerül, miközben kéthetente csupán két napot töltök a gyerekek nélkül. Nem bírom tovább az éjszakázást, azt, hogy nincs váltótársam, hogy nincs kire támaszkodni, ha baj van, hogy egyedüli kereső ember vagyok a családomban, de közben meg kell oldjam a betegeskedéseiket. Hogy csak ritkán tudok bárkit felhívni, ha segítségre van szükség. Sok helyzeten sikerült végigvergődnöm magunkat, de most egy olyan jelenséggel találtam magunkat szemben, amihez kevésnek éreztem magam: nincs belőlem kettő. Két gyerek nem egy meg egy, nem tudok egy időben két helyen lenni, nem tudom állandóan megoldani az időanomáliákat, dolgoznom kell, mert ha nem dolgozom, nem lesz pénzünk. Nem tudok állandóan éjjel dolgozni, de ha igen, akkor is az éjszakai sírások, orrszívások, lázcsillapítások mellett, hogy végezzem el a munkámat? Megmondjam? Sehogy.

Amikor azt éreztem, nem tudom tovább csinálni, felhívtam az apukákat, és elmondtam nekik, mire jutottam: váltott hetes beosztásban szeretném velük nevelni a gyerekeket, mert a mostani formában az életünk nagyjából lehetetlen. Nincs több energiám, sem tartalékom, sem segítségem. Az elmúlt nyolc évben egyetlen betegség megoldásában sem vett részt a nagyobbik lányom apja, nekem egyszerűen ez már nem megy egyedül. És mert egyébként sem gondolom, hogy a kettőnk – esetünkben kétszer kettőnk – döntéséért egyedül kell vállalnom a felelősséget.

Miért nem ők oldják meg a betegségeket, a bevásárlásokat a gyerekekkel, miért nem ők vacillálnak amiatt, miként lesznek ott egy időben a két gyerek karácsonyi ünnepségén. Csak azért, mert én vagyok a gyerekek anyja? De könyörgök, ők meg az apák.

A kisebbik lányom édesapja nagyon örült, végtelenül szereti a lányunkat, a lányunk is imádja őt, nincs is félelmem velük kapcsolatban. A nagyobbik lányom édesapja sokat fejlődött emberként, még többet apaként. A feleségével kéthetente csupán öt napot vállaltak, nem a heti váltást, mégis nagy dolog ez tőlük az előzmények tekintetében – főleg a felesége részéről, hiszen már van egy kialakított életük, és egy közös gyerekük is.

Az a nagy büdös igazság, hogy ha egy apa kéthetente együtt tölt egy hétvégét a gyerekével, és fizeti a behazudott összeg alapján megállapított gyerektartást, akkor ő jó apának számít. Ha egy anya nem adja oda az összes szeretetét, szívét, energiáját, idejét, szorgalmát, pénzét, akkor csak szaranya lehet – a társadalmi megítélés szerint. Ezt kapjuk mi, szülők, akik az utolsó erejükkel is épp megoldani próbálnak egy olyan eleve elcseszett helyzetet, amit nem egyedül vállaltak, és nem egyedül teremtettek meg.

Tízes skálán kábé százas szinten érzem magam szaranyának...

...Miközben azt gondolom, nem kéne magam annak éreznem. Mert igen, több mint nyolc éve, tűzön-vízen át hordtam a hátamon a nagyobbik lányomat, és bármi is történt, valahogy mindig megoldódott, de mióta a kisebbikkel is egyedül maradtam, egyszerűen a teljesítőképességem végéhez értem.

Ha sok a munkám, érdemben nem tudok időt tölteni a lányokkal. Ha kevés a munkám, nem tudom kifizetni a kiadásainkat, amik a bérelt lakás miatt nagyon magasak. Ha csupán velem töltik az idejüket, csak én leszek a családjuk, de mivel borzasztóan kicsi és csonka családot kaptam magam is, így hogy látják, és hogyan tanulják majd meg a különféle mintákat? A mostani helyzetben – jó esetben – többen szeretjük majd őket, részük lesz az apukáik életében is, nem csupán hétvégi gyerekek lesznek.

Most úgy gondolom, akármennyire szar és nehéz ez a helyzet, akár jól is kijöhetünk belőle, ha mi, felnőttek ennyi szívás és nehézség után végre mindannyian megtanultuk az igazi leckét, és felfogtuk, hogy a közös érdek és a közös nevező a közösen vállalt gyerekünk. Szorítsatok nekünk!

Anonyma

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/