Sokat gondolkodtam, kit, milyen ajándékkal lepjek meg idén karácsonykor, és arra jutottam, személyes, főképp ehető meglepetéseket gyártok minden barátomnak és szerettemnek. A cél, hogy meglepetés legyen, és egyben az is, hogy eltűnjön az ajándék. Kicsit, mint az okos lányos mesékben: hozok is ajándékot, meg nem is. Nem szeretném teleszórni kérés nélkül senki terét a saját ízlésemmel, mindenkinek joga van ahhoz, hogy olyan dolgok vegyék körül, amiket maga válogat meg.

Senkinek nem vásárolok semmi olyan dolgot, amelyet maga is megvehet, mert nyilván – ha szüksége van rá – beszerzi a neki tetszőt.

Ha például valaki nem használ pénztárcát, lehet, hogy épp szereti a csörgedező apró okozta szabadságot, ezért nem veszem el az örömét. A nevelőpapámnak sem veszek rénszarvasos kötött pulcsit a plázában, mert ha számára fontos és tetsző ruha volna, egész biztosan megvenné magának.

Szerintem nem olyan nehéz jól adni, csak a bevásárló-központok, az állandó időhiány és a mínuszos százalékjelek néha elhitetik velünk, hogy a szeretet, a társas idő és egymás fontossága pénzben és tárgyakban jól mérhető fogalmak. Hadd meséljek el egy kicsit szomorú, de annál tanulságosabb történetet.

Van az úgy, hogy az ember élete épp szentestére hullik atomjaira az ünnepi creme brulee és a céklás-rizottós lazac felett, miközben a gyerekei a fát csodálva, meghitten éneklik a Kis karácsony, nagy karácsonyt. Velem ez történt egy éve ilyenkor. Gyomorgörcsös, igazságosztós, teherlepakolós ünnep volt a tavalyi. Ő és én minden lapunkat az asztalra terítettük szenteste, bármennyire kemény és fájdalmas volt szembesülni a hibáinkkal és egymás hazugságaival, nem volt más lehetőség, hogy tudjuk, merre van az előre. Tiszta életre vágytam, igaz dolgokkal.

A családi ebédet simán becseréltem volna egy kötél nélküli bungee jumpingra, esetleg egy orosz rulettre némi almaleves vodkával. A szülőknek, rokonoknak nem sok fogalma volt arról, mi történik felénk, mert abban viszonylag jók voltunk, hogy meg akarjunk felelni annak a képnek, amit vártak tőlünk. A december végi rémálom kötelezően járt együtt a január végi költözéssel… és azzal, hogy új lappal indulhattam neki egy, az elején meredeknek tűnő útnak a lányaimmal együtt.

Amikor dobozolni kezdtem az életünk kábé felét, akkor jöttem rá, hogy egy tonna felesleges tárgy vett bennünket körül. Nyolcvanhat négyzetméteren éltünk négyen, mégsem volt terünk az életre, alig láttunk ki a vackainkból. Soha nem jutott eszünkbe realizálni, hogy alapvetően nincs is szükségünk új holmikra, hiszen mindenünk megvan. Elárasztottak bennünket a számunkra emléktelen darabok. A szokásos, botrányosan ocsmány ajándékterítők és a nedvességet az életben fel nem szívó konyharuhák a családtól, amiket sosem mertünk kihajítani, mert pontosan tudtuk, a következő karácsonykor valaki úgyis rákérdez: „ugye, milyen szép, és használjuk-e egyáltalán?”. A rengeteg bóvli kávé és ital, gyertyatartók a nagynéniktől, nagybácsiktól, céges repiajándékok, amiket nem tudtak kinek lepasszolni… mind a spájzban figyeltek – annak dacára, hogy tudtuk, az életben nem használjuk majd egyiket sem.

Nagy igazság, hogy akkor van a fejekben rend, ha a környezetben is – nálunk legalább egy éve állandóan rumli volt.

A pakolás előtt megfogadtam: az új lakásba csak olyan dolgok jönnek velünk, amelyekre tényleg szükségünk van, mert kell a tér ahhoz, hogy szó szerint is átlássuk az életünket. Persze nagy kérdés volt, hol kezdődik a szükség, próbáltam objektíven definiálni. Kíméletlenül megváltam minden biszbasztól, amelyekhez semmi közöm nem volt, és azoktól is, amik múltbeli szuper porfogók voltak a könyveim előtt – szorosan egymás mellé pakolva.

A költözés előtti félelem és izgalom hamar nettó kétségbeesésre váltott, amikor naivan öt nagyobb kartondobozzal beléptem a gyerekszoba ajtaján, hogy összepakoljam a játékokat. Megszámlálhatatlan mennyiségű, totálisan felesleges cuccuk volt a gyerekeknek is. Ezerötszáz plüss, amik szétdobálva szuperül fedték a belvárosi lakás egy hétnyi porszívózás nélkül hirtelen lett porcicáit – őket „dzseknek” hívtunk. Mondjuk, nem etettük őket, cserébe az állandóan kupis lakás szerves tartozékai lettek. De ott voltak az extrém kicsi LEGO-tartozékok is, amelyek – ha másra nem – arra tökéletesen alkalmas darabok, hogy a Heimlich-fogást megtanuljuk helyesen alkalmazni. A gyerekszoba minden éjjel egy igazán igazságtalanra tervezett kínzókamra volt: a lányok szokásos „szomjas vagyok, pisilnem kell” köreit úgy futottuk le, hogy gumipapucs nélkül el sem indulunk, mert fixen a János kórház sebészetén kötünk ki, és másnap már életünk nagy sztoriját nyomhatjuk a barátainknak telefonon, miszerint: „egyszerre három sztársebész részvételével ugyan, de sikeresen kioperálták a sarkunkba állt mini LEGO-tölcsért”.

A gyerekekkel megbeszéltem, hogy minden olyan játékot, amellyel már nem játszanak, de jó állapotban van, és nekünk nincs rá szükségünk, elvisszük az egyik budai gyerekotthonba, mert így mások is örülnek annak, amivel magunk nem játszunk. Így is lett. A költözéssel a dolgaink hathetedétől megszabadultunk, amitől olyan kitörően lelkesek és boldogok lettünk mindannyian, hogy igazán jó érzés lett hazaérni, mert a lakás nagy részében szinte mindig rend van, hiszen mindennek van helye, és nem veszünk el a részletekben. A lányok van, hogy küzdenek, derekasan próbára teszi őket a rokonság minden szülinapon, névnapon, karácsonykor, húsvétkor és mikuláskor a rengeteg, sokszor felesleges darabokkal.

Éppen ezért én azt kértem idén a szeretteimtől, hogy ha ez számukra nem sértő, és látnak benne rációt, ne vegyenek nekünk újabb tárgyakat, köténykét, fűszertartót… meg kreatívnak látszó, egyszemélyes játékot.

Hanem azt az összeget, amit felesleges vásárlásra fordítanának, inkább tegyék bele az együtt töltött időnkbe, és váltsuk mindezt közös élményre.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, egy-két babától – és az óriási, plüss oroszlános alvókámtól – eltekintve, fogalmam sincs, milyen játékaim voltak. Viszont mesés élményeim vannak a nagy, családi programokról, közös kirándulásokról, a nagyszüleim telkén töltött szeretetteljes időkről, amelyek viszont egy életre meghatározták az utam érzelmileg, és megtanították számomra, hogy a legfontosabb dolgokért hiába megyünk a plázákba.

Megyeri Gabriella