–

„Ősz volt, potyogtak a gesztenyék, amikor ballagtam az óvodába, irigyelve a kisiskolás bátyámat, aki otthon maradhatott, mert egy ideje betegeskedett” – meséli egy huszonéves lány a történetét. – „Nem jó szó egy gyógyíthatatlan kórságra a betegeskedés, de én mit sem tudtam a bátyám súlyos állapotáról. Nagyon szerettem őt, aznap is vittem neki a legszebb rajzomat és a legszebb gesztenyét. Csakhogy a házunkban sehol nem találtam őt. Kérdeztem a szüleimet, de nem válaszoltak, csak furán hümmögtek, és kitértek előlem. Napokig kerestem a testvéremet a házban, a kerti fáskamrában, meg a fa tetejére épített kis lakban, amit apánk fabrikált nekünk. Mikor már nem viselték a szüleim a kétségbeesésemet, akkor végre sírva elmondták, hogy Máté elköltözött a csillagokba.

Egy szobában aludtunk a bátyámmal, a szüleim kivitték az elárvult ágyát, néztem a hűlt helyét. Éjszakánként órákig álltam az ablaknál, bámultam a csillagokat, ahova Máté elköltözött és nem értettem semmit. Miért hagyott itt? El sem köszönt! Mit csinál ott fent a csillagokban vajon? Hogy ment oda?

Az óvodában és később az iskolában furán éreztem magam, ha valaki a testvérét emlegette. A testvérek eltűnhetnek. Vannak, aztán egy napon már nincsenek. Három év múlva kisöcsém született. Nem tudtam úgy szeretni, mint az elveszített bátyámat.”

Megrendülve hallgattam a lányt, ilyesmi megtörténhet? Tényleg ennyire képtelenek vagyunk segíteni, hát, hogy lehet ez?

Egy férfi arról mesélt, hogy iskolás korában – anyák napjára készülve – a tanárnő azt a tanácsolta neki, hogy ő is rajzoljon valamit elhunyt édesanyjának, majd vigye el a sírjára.

Ez igen, gondoltam elismerően, végre egy ember, aki nem lapul, sunnyog, hanem tudja, mit kell ilyenkor tenni! Én is pontosan ezt csináltam volna! Magabiztosságom csak addig a pillanatig tartott, míg hozzá nem tette ez a férfi, hogy mennyire haragudott ezért a tanárnőre.

Tehát békében kell hagyni a gyerekeket ilyen esetben – gondoltam –, míg egy fiatalasszony el nem mesélte, hogy mennyire kiborult kislányként, amikor őt rendszeresen kihagyta a tanárnő, ha a szüleikről faggatta őket. „Mi az édesapátok foglalkozása?” – fordult a gyerekek felé, őt „kíméletből” rendszeresen kihagyva, hiszen meghalt az édesapja. „Miért nem lehetett hozzám is fordulni, hogy mit dolgozott az én apukám?” – kérdezi még ma is dühösen. „Olyan szívesen elmondtam volna, örömmel emlékeztem volna, így viszont kiközösítettnek éreztem magam.”

Ami egyik gyereknek nagy segítség a gyászában, a másik dühbe gurul tőle. Nem is csoda, ha mi, szülők, hozzátartozók, óvónők, pedagógusok tanácstalanok vagyunk, és hibát hibára halmozunk.

Az egyik nehézség, hogy családi halálesetnél a szülő is gyászol, ő maga is segítségre szorul. További nehézség, hogy gyakran félreértelmezik a segítség módját.

Így történnek az elhallgatások, a félinformációk, valamint a temetésből, és minden fájdalmasnak vélt történésből, azaz a családi gyászból való kirekesztések, aminek következtében a gyerek magára marad a kétségeivel.

A gyerekeket pedig nem megvédeni kell az életünk elkerülhetetlen veszteségeinek a szomorúságától, hanem mellé állni, és segíteni őt abban, hogy megtanulja elviselni azt.

Szerencsére hallok szép történeteket is. Egy édesanya olyan meséket választott, amelyek segítik a gyászfeldolgozást, és ezeken keresztül jutott közelebb bezárkózott kislányához. Egy másik anya bábozás közben jött rá, hogy kisfiát irreális bűntudat gyötri a nagymama halálával kapcsolatban. Sokan felismerik, hogy individuális segítségnyújtásra van szükség, hiszen még a testvérek is különböző módon reagálnak a családot ért veszteségre. Felfigyelnek olyan változásra, ami korábban nem volt jellemző a gyerekükre, például, ha visszaesik egy korábbi fejlődési szintre, ha este fél elaludni, ha tanulási nehézségei, magatartás-problémái lesznek, de akár az is intő jel lehet, ha a visszahúzódó gyerekből hirtelen az osztály bohóca lesz.

Egy özvegy édesapa arról számolt be, hogy kamasz fia kedvéért bevállalta olyan filmek nézését is, amelyeket korábban vadul elutasított, és egy idő után a fiú már nemcsak a barátaival osztotta meg édesanyja elvesztésével kapcsolatos érzéseit, hanem vele is.

Kicsi gyerekeknél a biztonságérzet visszaállítása a legfontosabb: őszinte, nyílt kommunikációval, és annak újbóli ismétlésével, hogy mi itt vagyunk mellette, szeretjük, gondoskodunk róla.

Fontos a közös játékok során felszínre kerülő nyugtalanító érzések felismerése és segítése, mint amilyen a harag, bűntudat, kínzó hiány, vagy a befejezetlenség érzése. Nagyobb gyerekeknél is elengedhetetlen a megértő, türelmes odafordulás, fokozottabb figyelem. Keressük a lehetőséget az együttlétre, az elhunytról való beszélgetésre, emlékezésre, de semmiképpen ne erőltessük azt. Bármilyen komolyabb változás észlelése után érdemes szakemberhez fordulni.

Miközben a gyerekeinkre fordítjuk a figyelmünket, megtapasztalhatjuk, hogy saját gyászunk súlya is könnyebbé válik. Ekkor már nem csupán a veszteségre és önmagunkra fókuszálunk, hanem a gyerekeink kedvéért kilendülünk a veszteség kiváltotta egyéb nehézségek felé, ami már egy elmozdulás a gyászfolyamatban. Ugyanakkor az is gyógyító, ha a gyerekeinkkel közösen, mi magunk is átéljük a legkülönbözőbb érzéseket a játék, mesélés, beszélgetés, emlékezés során.

Singer Magdolna


A szerző új könyve az Érző férfiakról férfiakról szól. Nézd meg ITT. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/unguryanu