„Megszokom, majd hozzászokom. Ehhez is...” – Életképek az öregotthonból

–

Tízpercnyi örökkévalóság

Váratlanul alakult úgy az életem, hogy pár hétig egy öregek otthonának napi látogatója lettem. (Persze írhatnám, hogy idősek, el is mélázom egy pillanatra a szónál, mert biztosan úgy volna ildomos írni. Aztán az öreg mellett döntök, öregszem én is, öreg leszek én is, akárha a kellemesen korrekt szinonimát mondom is ki, írom is le. Jobb helyette, az öregasszony, az öregember.) Ahogyan írom is, naponta jártam oda, de miután nem látogatóba jöttem, mégis inkább úgy éreztem mindennap magam, mint az a kíváncsi városi sétáló, aki örömét leli benne, ha egy-egy nyitott ablakon elles valami intim jelenetet egy idegen életéből. Naponta tízpercnyi idő, éppen, amikor mindenki ebédel, egy óra és majdnem negyed kettő között. Az egyetlen dolog, ami összekötött engem – az idegent – és őket, az ott lakó öregasszonyokat, öregembereket, az az ebéd, amit ők ott esznek, én pedig hazaviszem. Ezen a szálon, az ételen indult el bennem valami egészen más figyelem az öregek felé, mint az eddigi életemben. Ami elérte a kort, és ami inkább túl a felén, mint innen halad már, és a nyakamra hágott annak a súlya is, hogy egyszer csak végre fel kell nőni az apátlanság, anyátlanság józanító éveihez.

Már nem végtelenül távoli, hanem megdöbbentően közeli lett az öregemberek élete.

Most benéztem az ablakon, és nem kaptam el gyorsan a fejem.

Vendégség

Hatan ülnek a nagy asztalnál, mindennap ugyanazok, mindennap, mindenki ugyanott. Az asztalfőn a legfiatalabb. Testesebb is, mint a többiek, ők, a nyolcvanon-kilencvenen túliak soványságával tologatják felfelé újra és újra a – most már – mindig bő blúzok ujjait. Nincs egy sem közülük, aki festetne, ősz, szürke, galambfehér ezeknek a hajuk, és csakis rövid. Egyféle frizura, látszik, hogy az  –otthon fodrásza szerint – mi a divatos ebben a korban. Már kávéznak, csak az egyikük eszi még mindig nagyon komótosan a másodikat. „Ez ma olyan ebéd volt, mintha vendéget várt volna az ember. Én akkor főztem ezt” – mondja a nő az asztalfőn. A többiekhez szól, de mondaná, ha csak maga lenne is... magának. A szemében ott az egykori ebédlő, a férje köti a cipőt, rendezi a hamutálcát egy mozdulattal az asztalon. Mindjárt szól a csengő, gyorsan a kötényt ledobja, egy pillantás a tükörbe. Az asztalnál sorban a nők, szemükben a saját konyhájuk, a piros zománcos lábos, aminek a sarkáról lekopott a máz, amibe a zöldség került külön a levesből, a szellőztetés, a süteményestálon a gyerekek keze. Most lassan leteszi a villát a másodiknál elakadt öreg nő is. „A húst, ha vendég jött, egy egész nap, egy egész éjszaka pácoltam.”  Felemeli a fejét, a többieknek mondja, de mondaná, ha csak maga lenne is... magának.

Idegen

Nagy a lárma, a zajongás, megebédelt mindenki, a konyhások zörögnek a tálakkal. Kopognak a botok, a járókeretek, nem ritka az ütközés, de a jégkrémes hűtőnél a legnagyobb a tolongás. Mindenki vehet, amit szeretne, felíratják a szobaszámra a Cornettót, a Magnumot. Tudják minden íz és típus nevét, ez a nap egyik fénypontja; az édesség, a fagylalt, úgy látszik, a jégkrém életfogytig örömforrás. Rövidnadrágos öregember lép elém, szemében egy hétéves kisfiú kíváncsisága csillog. Nadrágja jóval a dereka felett, egy övvel alaposan meghúzva, jó két számmal nagyobb a nadrág az elaggott testen. Kezében tölcséres jégkrém, a papírt rosszul tépte le, most az egyik oldalon folyik lefelé a csokoládé, a másikon nyalja az aranyszínű papírt. Hosszan, elgondolkodva néz, olyan közelről, hogy szeretnék hátrálni. Most már csöpög a jégkrém, a térdig húzott zokni felissza, a cipő orrán koppan.

„Te meg mit árulsz?” – szólít meg végre a hétéves öregember.

Az új asszony

Az ablaknál, szemközt a bejárattal vegyes a társaság, férfiak és nők. Ami közös, majd’ mindenki segítségre szorul, rózsaszínben vannak a gondozók, ők etetik azokat, akinek már nem megy egyedül. „Laci bácsi, alig evett, még egy falatot kéne azért” – mondja kedvesen a fiatal nő az öregnek. Laci bácsinak mondták ezt már, amikor Lacika volt a bölcsődében, de sosem gondolt bele, amikor Lászlóként és főépítészként udvarolt a leendő nejének, hogy egyszer egy idegen fiatal nő, rózsaszín kötényben evésre biztatja majd. A jelenetet merev tartású, egyszersmind riadt, nyugtalan nő nézi az asztal túlsó feléről. A levese majdnem érintetlen, a kanál a tányérban felejtve. Tányérja mellett kis neszesszer, ilyesmit visz magával az ember az evéshez, ha hotelben száll meg, benne zsebkendő, ajakír, mostanában a gyógyszerek. Így rendezett, egyszerű. A nő mellett kicsinyke öregasszony ül, tolja hátra a széket, lendül a földre a botja nagy robajjal. A neszesszeres ölébe ejti a kezét. „Megszokom, majd hozzászokom. Ehhez is...”

Kárpáti Judit 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kristo-Gothard Hunor