A lányom szerint hatalmas, öreg, tapasztalt óriás vagyok, a nagyanyám szerint még mindig csak ötéves. A negyvenes barátnőimnek „hülye kis rinyáló harmincas, majd meglátod, mi jön még ezután”, a kamaszoknak „csókolom, Zsófi néni” (hányás),  gyermektelen, és az igazit vadászó barátnőim szerint egy életre révbe értem, és semmi okom nincs a panaszra. Azt meg hiába mondom nekik, hogy a szüléstől újabb ötven évet öregedtem, és már tudom, mi van a túlvilágon. A gyerek csecsemőkorában százéves anyókának éreztem magam, térdig lógó belekkel, mellekkel, szem alatti táskákkal, pelenkásan. Ahogy egyre könnyebb lett a teher, úgy lettem a kölökkel együtt ötéves, aztán amikor az első olyan játékát vettem szülinapjára, amit igazából magamnak szántam, akkor már kilenc voltam, és röhögtem a markomba. Társasozás közben már a tízévesek rafináltságával csalok – egyelőre azért, hogy a nyolcévesem néha nyerjen.

Amikor flörtölni megyek, izgalmasan húszévesnek érzem magam, és hála a sminkipar remekeinek, egy kicsit annak is tűnök. Hazafelé arra gondolva, hogy holnap hétkor viszem a gyereket suliba, máris minimum tíz évet öregszem. Kinyitom a konyhaszekrényt, megcsap a mami fűszereinek illata, újra tizennégy vagyok, és együtt főzünk madártejet. Becsukom, és harminchárom évesen kavargatom a gyerek kedvencét ugyanannál a tűzhelynél. A vonaton nevetgélve, hajamat a szélbe tartva tizennyolc éves vagyok, amikor a nehéz csomagokat kell cipelnem, ötvenöt. Az okostelefonomat megvásárolva hatszáz évesnek érzem magam, és az eladó is ezt gondolja rólam, de az első letöltött játék után húszat letagadhatok. 

A kedvenc koncertemen táncolva újra tizenhétnek érzem magam, a szabadtéri jazz koncerten már negyvennek, pedig azt is ugyanannyira élvezem. Amikor a gyerekért megyek ugyanabba az iskolába, ahová én is jártam, egyszerre érzem magam tízévesnek és harminchárom évesnek. A kórházban százévesnek vélem beteg testemet, de amikor jön a vérvétel, visszaváltozom vinnyogó tizenkét évessé. A fogorvosnál eperízű lidokainos zseléért nyafogok, de felnőttként fogom össze a gyerek szétnyílt szemöldökét, amíg beérünk a kórházba. Felelősen vigyázok a háziállataimra, etetem, védem, orvoshoz viszem őket, de csak azért, hogy órákon át játszhassak velük a fűben hasalva.

Bolond tiniként vetem magam ősszel a Balatonba a hattyúk közé mindenki megrökönyödésére, de az erről okkal mit sem tudó gyerekemet harminchárom évesként oktatom ki a hideg víz veszélyeiről. A pasimhoz képest fiatal vagyok, a volt férjemhez képest csirke, a huszonhét éves volt udvarlómhoz mérve vén tyúk. A Jóbarátokat nézve huszonötnek érzem magam, az ötvenéves Matt LeBlanc láttán hatvanötnek. A játszóházban bolondozva a gyerekkel ismét hétéves leszek, de amikor beszorulok az átjáróba, megjelenik a harmichárom – és nem kilóban. Az első jogosítványomat próbálom megszerezni, tehát túlkoros harminchárom éves vagyok, akit kiröhögnek a tizenhét évesek, az autó beindításakor százhúsznak érzem magam, a korom a sebesség növelésével egyenes arányban nő.

Ősszel húsz, télen hetven, tavasszal tizenhat évesen – a nyári melegben és harminc kilométer per órás sebesség felett múmiai életkorral – át kell értékelnem ezt a 27+áfát. Mert ha az összes életkoromat összeadom, 1574 éves vagyok, azaz kurva jól tartom magam. Még azt is megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam: nem érdekel, mit mutat az óra, nincs olyan, hogy idő, nem számít a születési év, semmi, egyes egyedül az adott pillanat.

 

 Fenyvesi Zsófi