–

Be kell vallanom, nem vagyok valami tüchtig lány, ami a hivatalos dolgok számontartását, a számlákat meg az ilyesmiket illeti. Amit fizetni kell, azt nagyjából nyomon követem és rendezem, körülbelül tudom még, mondjuk, a közös költség díjának változásait, a lakógyűlések várható időpontját, a mindenféle éves egyszeri nagy leolvasásokat, a biztosításokat, aztán szevasz, nekem erre egyszerűen nincs tárhelyem. Így annak-rendje módja szerint minden ilyen postai úton érkező szart  dolgot bevágok egy erre rendszeresített polcra (érkezési sorrendben, legyen hálás a világ), és kész.

Évente egyszer, év végén (mondjuk akkor bazmegelve sírva) rendszerezem ezeket, megfogadva, hogy jövőre nem lesz nálam rendesebb, de ez még sose sikerült, úgyhogy nem harcolok, elfogadtam, hogy ilyen vagyok, mit csináljunk, mit csináljunk.

Idén van valami. Július van, és már most sírtam rendeztem némi papírokat. Mit mondjak, az életkedvem gyorsan átcsúszott mínuszba.

Fogalmam sincs, hogy például mit kezdjek mindenféle

– hülye szerződésekkel, ahova kábé egyszer dolgoztam, de legalább négy kiló papírral járt,

– dokumentumokkal, melyben értesít a bank/biztosító/takarékpénztár/önkormányzat az általuk végrehajtott módosításokról, de úgyse lehet ellenük mit tenni;

– névjegykártyákkal, amik egyszer kellettek, és talán valaha még jól jöhetnek (de az a valaha legkorábban a következő életünkben jön el)

– kis üzenetekkel, amelyek tök viccesek: kollégák, barátok, fiúk hagyták itt-ott, és bár megnevettetnek újra és újra, minek foglalják a helyet (és hol?!)

– az elmúlt időszakban vásárolt cuccok garancialevelével, bizonylatával, blokkjával – hátha még kell, sose tudni (de az ilyesmiket valahogy sose célszerű kidobni, mert ezekből viszont nyilvánvalóan csakis az az egy kell, ami nincs meg).

Jó ég.

És akkor még nem beszéltem:

– körülbelül hat tonna gyerekrajzról

– egy cipő blokkjához csatolt brossúráról, amiben életem legklasszabb randijára mentem másnap, és már több válogatást megúszott, mert sosem volt erőm kidobni;

– a lányom negyedik szülinapi tortájának kézzel írt cukrászdai megrendelőjéről;

– egy túrós palacsinta receptről, amitől én speciel ideges leszek, de a lánka kapta valaki olyantól, akit nagyon szeret.

Szó sem esett továbbá

– a listáról, amit egy másik randira vittem (http://36questionsinlove.com/)

– a gyerek első cirkuszi programjának belépőjéről

– az élete első fülbevalójának a papírjairól

– egy képeslapról, amit egy barátom küldött, de le kellett vágni az alját, mert ott valami titkos dolgot írt, de már nem emlékszem, hogy mit olyan kedves ez

– néhány buszjegyről, amikkel fontos konferenciára, továbbképzésre, baráti találkozókra mentem

– mindenféle cetlikről, amiken filmből, a váróteremből, az éppen olvasott könyvekből való életmentő idézetek olvashatók.

Csupa ilyesmi, értitek.

Mielőtt nekiálltam pakolni, még annyira boldog voltam, esküszöm.

Most meg csak ülök a szőnyegen, a decensen körém szelektált kupacokkal.

Néhány évszak és – mennyi lehet? – egy kilónyi papír az életemből. Számokkal precízen mérhetően, különféle dokumentumokkal tűpontosan határolva olyan dolgok, amikre bizonyosan emlékeznék ezek nélkül is …

De inkább nem kockáztatok.

Sóhajtozva elrakom a hivatalosnak minősített lapokat… és keresek egy újabb dobozt a többieknek, amíg mindegyiknek eljön az ideje, hogy helye legyen, vagy kidobjam végül.

Kicsit még figyelem, milyen ez, amikor összeszorul a szívem attól, ahogy minden elmúlik, de aztán a diadalra koncentrálok inkább: rend van.

Az is valami. 

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Viewva