–

Amikor először terhes lettem, kiderült, hogy a terhességhez is mindenki jobban ért nálad, korra, nemre és gyerekek számára való tekintet nélkül. Aztán szintet lépve, már kezemben fogva a gyerekemet, első kézből tapasztaltam, hogy a névválasztáshoz, a babákhoz, sőt a testvér-kérdéshez úgyszintén! 

Megesett, hogy egy idegen ember a láthatóan hamarosan érkező kistestvért úgy kommentálta, hogy szerinte hibát követünk el. Ezeken én tényleg csak döbbenten röhögtem.

Mert sejtem, hogy kéretlen, ostoba tanácsaik mögött biztosan a saját problémáik állnak, hiszen ki az a kiegyensúlyozott, épeszű ember, aki a terhes nőnek azt mondja, – még ha szebben fogalmaz is –, hogy „elrontod mindkét gyereked életét”?!

Szóval ezek a „csodás jó tanácsok” nem érintettek még csak kellemetlenül sem, mert ezek után nem pattant elő az empatikus énem, hogy hadd sajnáljam a tanácsadókat.

De a közelmúltban minden megváltozott. Mindkét gyerekem elég nagy lett ahhoz, hogy értse a kéretlen kritikát, és így már tényleg felrántják az agyam a „jó” tanácsok osztogatói.

Igyekszünk valahová a másfél évessel, útba esik egy fagyizó, elmondom, hogy most kaphat egy tölcsért, és visszafelé fagyizunk. Aki fagyizott már ekkora gyerekkel, tudja, hogy az nem egy útközben elnyalt gombóc, hanem komplett ruhacserés mutatvány még ülve is. Aki nem, az kérjen életvezetési leckéket a fagyizó körül ólálkodó idős hölgyektől. Másfél éves megértette, pár szavas szókincsével visszamondta, mi lesz. Király. Jön szembe egy néni, szokásos szitu, milyen cuki gyermek vagy, köszi, integetsz, dobsz puszit? Határozott nem a cuki gyermek részéről. Majd néni leguggol, és kedvesen azt mondja a lányomnak: „ha anyukád szeretne, fagyit is venne a tölcséredbe!” MIVANBAZMEG??? Kislányom szándékosan nem néz a nénire, utálja, ha idegenek belemennek az intim szférájába, de még így is tesz egy halvány kísérletet, hogy visszahúzzon a fagyizó felé. Én döbbent arccal annyit mondok a néninek, hogy köszönjük az információt, majd továbbmegyek, és újra elmagyarázom, hogy most nem fagyizunk, de majd néhány óra múlva igen.

Nem sokkal később színházba vittem a három és fél- és a másfél évest. A nagyobb imádja a színházat, a kisebb meg nyugiban végigüli, az elején nyilván lelkesebben. A darab nyolcéves kortól ajánlott, de minden nem kimondottam ovis előadásra ezt írják, voltunk már ilyenen a naggyal, bejött neki. A kicsi meg nem nagyon tudta volna mással tölteni azt az időt. Két felvonás, két különböző darab, azt hittem, a másodikat már nem nézzük meg, de a gyerekeim végül leszavaztak. Szokásos örömködés részükről a bejutás során, csini ruha, sok gyerek, izgalom. De azalatt a hat perc alatt, amíg leültünk, négy ember tartotta szükségesnek közölni velünk, hogy a gyerekeim túl kicsik ehhez. Mindig udvariasan elmondtam, hogy tapasztalatból tudom, élvezni fogják, még ha nem is értenek mindent, és ami a kedves kérdező szempontjából fontos: csendben végigülik (így is lett). Az odavezető utat amúgy is azzal töltöttem, hogy a nagyobbnak magyaráztam, hogy a kicsi még kicsit kicsi ehhez, és ha rosszul érzi magát, ki kell jönnünk. Aztán a darab után, amikor általában a nagyobb napokon át csacsog és kérdez az előadásról, ez volt az első kérdése: „Anya, én is túl kicsi vagyok a színházhoz?”

Nem tudom még, hogy nekem mi a tanulság, mert hiába önti el az agyamat a kaki, mégsem küldhetek el idegeneket a... mindenféle helyekre a gyerekek füle hallatára (vagy igen?). De ki fogok dolgozni egy megoldást.

Azt viszont tudom, hogy másoknak mi a tanulság: Ne. Pofázz. Bele. Más. Gyereknevelésébe. Különösen. Ne. A. Gyerek. Előtt.

És gondolkozz el, hogy miért érzel késztetést erre. Köszi.

Tóth Flóra