–

Az nem úgy van, hogy az ember elhatározza: szerető lesz.

Senki nem vágyik arra, hogy majd osztoznia kell a férfin egy másik nővel. Kegyetlen élet ez, nem olyan, amiről hetekig álmodozunk párnába fojtott lélegzetvétellel.

Anna is inkább csak úgy belecsúszott a dologba.

Akkor kezdődött, amikor Párizsban járt egyetemre. Nagy szám volt az, ette a fene a falubelieket, hogy felvitte az isten a dolgát, franciául tanul egy igazi francia egyetemen, ez pont annyira hangzott meseszerűnek, mintha Erzsébet királynéval randevúzott volna, vagy éppen Micky egérrel.

Nem igazán tudtak már utána mihez kezdeni vele, ha hazament.

Az utcán megbámulták kopogós lakkcipőjét, csillogó ballonkabátja, lágy muszlinruhája, lebegős selyemsálja is sértette az asszonyok szemét, akik foszlott, kötött mellényt viseltek, kockás flanelinget, durvatapintású dzsörzészoknyát vastag harisnyával és magasszárú gyógycipővel, ami épp úgy kényelmes volt a temetőbe, mint a kertbe vagy szőlőbe, de még a templomban is pont elment.

Meg aztán nem is nagyon tudtak neki mit mondani, ha összefutottak az utcán, hiszen nem ismerték Párizst, azt sem tudták, melyik országban van, vagy ha igen, meg voltak róla győződve, hogy ott csak fotómodellek és filmszínészek laknak.

A tyúkjaik között portyázó rókákról pedig nem mesélhettek Annának, vagy hogy egyre jobban félnek kimenni a temetőbe, már csapatostul járnak, kapákkal felszerelkezve, amióta az idős Rózsika nénit világ csúfjára megerőszakolták a sírok között. Azóta se került elő a támadó, hogy száradna le az ilyennek a micsodája, meg az egész lelke, úgy ahogy van.

Hát ezeket mégsem adhatták elő Annának, aki drága városban tanul, finom ruhákat hord, és előkelőmódon beszél, úgy hogy „engedelmeddel”, „nagy megtiszteltetés számomra”, és ilyenek.

Régebben könnyű volt, mert ha látták Annácskát, csak jól meghúzták masnis copfjait, aztán el volt intézve a beszélgetés, de most? Rángassák meg azt a furmányos kis hajpántot, ami akkora, mint a falu cukrászdájában az ekler fánk?

Meg valahogy koszosnak és butának is érezte magát mellette minden falubeli. Kerülték is Annát rendesen, mint a veszett kutyát.

Pedig amúgy kedves lánynak gondolták, meg azt mondják, szerencsés is. Megkérte a kezét egy francia, egy igazi francia, akivel majd egy nagy házban fog élni Párizsban, és csupa croissant lesz az életük, meg baguette, meg Sacré Coeur.

Aztán hogyhogy nem, de Anna mind jobban elmaradozott a faluból, már nem is látogatta a szüleit. A szülők utaztak fel hozzá Pestre, ha akartak vele találkozni.

Annácska nagy francia esküvője is egyre csúszott. A falubeliek azt hitték, azért, mert talált magának itthon valakit. Nem igazán rágódtak rajta, akadt elég gond az állatokkal, meg a gyerekek között is volt valami furcsa fertőzés. Szóval lett nekik bajuk elég, nem értek rá foglalkozni az Annával.

Anna meg közben ötven lett. Harminc éve hordta a jegygyűrűt. Maga sem érti, miért hordja még, hiszen egyértelmű, hogy csaló ez az Antoine, csak arra kell neki, hogy a szünidőkben, és amikor a férfi budapesti konferenciákra jár, egy jót ölelkezzenek.

Eleinte még elhitte neki, hogy el fog válni, olyan hévvel hajtogatta a férfi, hogy szereti őt.

Aztán már csökkent a hév, de a hajtogatás megmaradt, csak még egy kicsit várjunk, egészítette ki a férfi. Olyan aprók a gyerekek. Nem tudná felnevelni őket egyedül az asszony.

Aztán nőttek a gyerekek, akkor azt mondta Antoine, csak amíg elvégzik az iskolát, hogy ne sérüljön a lelkük. Aztán egyetemisták lettek. Akkor a diplomáig kért határidőt a francia férfi.

Végül mindhárom gyerek megházasodott, és elköltözött.

Antoine otthon maradt a feleségével kettesben. De a férfi csak nem akarta elhagyni.

Anna most a tükörből figyeli a férfit, akire harminc évet áldozott az életéből. Úgy gyűlöli, ahogy csak férjet vagy jó barátnőt lehet gyűlölni.

A szállodai szobában vannak, ideje lenne szakítani, egyre nevetségesebb lesz ebben a szeretőszerepben. Hiszen már a melle is megereszkedett, és az arca is gyűrött. És a feszes kis vádlija? Az már csak egy rémült görcs a bőre alatt.

Mit keres ő itt? – kérdezi magában, miközben a férfit bámulja a tükörből, ahogy ülnek meztelenül az ágy szélén. Elmélyülten telefonál a feleségével, akit még ennyi év után is két-három óránként felhív. Akár a szeretői ágyból kell kikelni ezért, akár nem.

Anna közben egy fotót pörget az ujjai között. Jó kép. Tegnap csináltatták magukról egy automatában. Nem szoktak már mostanában ilyen gyermekded kirohanásaik lenni, de most Annának fejébe szállt a pezsgő, és kierőszakolta, hogy üljenek be együtt, készíttessenek magukról egy fényképet. Összenyomják az arcukat, fintorognak, puszilkodnak, mint a tinik. Ez lett az első közös kép róluk, annyira titkolták eddig a szerelmüket.

A szerelmüket? Anna keserűen felköhög erre a gondolatra.

Majd Antoine leteszi a telefont, és kimegy a mosdóba.

Anna a telefon után kap. A portástól kideríthetné a francia számot.

Aztán meggondolja magát.

Levág egyet a tegnapi fényképek közül. Megfordítja. A hátára ezt firkantja franciául: „Harminc éve”.

Majd kinyitja a férfi bőröndjét, és becsúsztatja a fotót a szennyes alsónadrágok közé. Oda, ahol biztos benne, hogy csak az találhatja meg, akinek ő szánja.

Finy Petra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/