–

Ezernyi apró, szúró, bántó mozzanattal van tele mindannyiunk élete, legalábbis a többségé

Aki nem fut bele olyan szitukba, amelyek hipp-hopp, letörik az élet- és munkakedvét, az relatíve szerencsés, vagy csak hozzáállás kérdése az egész? Ezt – mármint a hozzáállás fontosságát – leginkább az elmúlt pár évem (munka)tapasztalatai támasztják alá.

Pályakezdőként az első pár évem pompásan telt; álommunkám volt, szuper kollégákkal és nagyszerű munkahelyi légkörrel. Aztán a több pénz reményében váltottam, és habár a pénz több lett, a stressz és a problémák gyakorlatilag maguk alá temettek. Volt azonban egy szuper felettesem, Dani, aki sokszor erőn felül is segített nekem, és ha egy bunkó ügyfél vagy bonyolult, nehéz ügy miatt elvesztettem a fejem, mindig meg tudott nyugtatni, mindössze egyetlen, rengetegszer hangoztatott mondatával, ami így hangzott:

„Engedd el!”

Milyen velős megfogalmazás, és mennyi minden lapul mögötte… Engedd el, ha a nagyfőnöknek rossz napja van, és rajtad próbálja leverni, engedd el, ha az ügyfél a telefonban ügyvéddel, perrel és anális öklözéssel fenyegetőzik, miközben te mindent jól, korrektül intéztél, engedd el, ha nap kellős közepén meghal a levelezőrendszer, és nem tudsz haladni a mindennapos kis nyavalyáiddal.

Engedd el, ha túl sokat szedtél ki a szemöldöködből, és most úgy festesz, mint egy tépett tollú papagáj, engedd el a gimis korod óta féltve őrizgetett holmijaidat, hiszen már nem lesznek rád jók

– vagy legalább dugd el őket a szekrény mélyére, és engedd el a suttyó haverokat, akik csak azért szeretnek nálad lógni, mert van ingyen kaja meg pia.

Bármit, akármit el lehet engedni gondolatban…

Nekem ez nagyon ijesztő volt, kicsit félvállról is vettem a dolgot, úgy gondoltam, nem véletlenül szenvedek már évek óta mindenféle lelki nyavalyával és apró-cseprő problémával, amit az élet sodor elém, szóval nem lehet ennyire egyszerű a megoldás. Csodabogárnak tartottam Danit a szinte végtelen türelmével.

Lételemem volt a stresszelés, az esti sírdogálás, a rettegés mindentől, ami hatással lehetett rám, a nyamvadt kis életemre.

Ez az állapot elég sokáig elhúzódott

Aztán lassan eljutottam oda, hogy már nem volt veszítenivalóm, mert már annyit sírtam, idegeskedtem, „stresszeszegettem és stressziszogattam”, hogy kezdtem unni a saját szánalmasságomat.

És kipróbáltam az elengedést. Dani ekkor már rég nem volt a munkatársam, de szeretném azt hinni, hogy ha tudna erről, büszke lenne rám. Eleinte nehezen ment, hiszen ugyancsak rövid volt a kapott instrukció, de valahogy mégiscsak rávettem rakoncátlan agysejtjeimet, hogy ne mindig ugyanazokon a marhaságokon kattogjanak. Ahhoz, hogy a negatívumok elengedését megkönnyítsem magamnak, kifejlesztettem egy „rendkívül szofisztikált és nyilvánvalóan baromi egyedi technikát”:

teleszívom a tüdőmet levegővel, azt képzelem, hogy az oxigén mellett ott vannak a problémáim is, apró atomokként keringenek bennem, feketék és mocskosak: aztán huss! – kifújom a levegőt, erősen, néha hangeffektet is teszek mellé, hadd szóljon, és a problémák messzire bukfenceznek tőlem.

Erős önszuggesztió is kell ehhez

Meg talán némi naivitás is, de egész jól hat rám. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy mindent elengedek, „oszt' jónapot, kalap-kabát, teszek mindenre” – nem, dehogyis. Például mielőtt elengedném azokat az ismerősöket, akik úgy vélem, csak kihasználnak, mindig magamba szállok egy kicsit, és átgondolom: mit tehettem volna másképp, vajon ő miért viselkedik úgy, ahogy, nem lehet, hogy minden furcsaság mögött van valami mélyebb, komolyabb jelentés?

Az elengedés nem a teljes nihil, nem vad vállrángatás, nem a semmiben lebegés, hanem a lényeg meglátása. Azé a lényegé, amit a buta gondjaink hetekig, hónapokig vagy akár évekig is kitakartak előlünk.

És a lényeg?

Olyan egyszerű, hogy ihaj, mégis van valami, ami még egyszerűbb: elfeledkezni róla. Számomra a lényeg: egy nyugodt délután a kertben doromboló macskákkal, esetleg egy tál házi főtt étel, némi finom bor, a párom ölelése reggel, ébredés után. És mindezt már elértem. Tényleg nem értem, minek idegeskedtem annyit.

Ez az, amit már sosem fogok megtudni, de mindegy, ezt is elengedtem…

Joós Nelli

Kiemelt kép: Unsplash/Hjoseph Rosales