–

Egy barátommal – egy kellemesen együtt töltött nap után – a hazafelé tartó vonaton leüléshez készülődünk, amikor az oldalamba könyököl: „Megütötte, te is láttad...” Mögöttünk egy pár ül, veszekednek. Érzem a gombócot a torkomban, de nem fordulok meg, lesütöm a szemem, és remélem, nem folytatódik az erőszak. De kiderül, lehet még fokozni. Megfenyegeti, hogy ha leszállnak kap még – ígéri a férfi. Mindennek elhordja, mintha nem is egy másik emberrel beszélne. Ami még ennél is rosszabb, az a közöny.

Senki nem lép közbe, senki nem szól, felnőtt férfiak bámulnak mereven maguk elé, a fejüket csóválják, de más reakció nem érkezik. Dühömben az ajkamat harapdálom, már érzem a vérem ízét, de nem érdekel. Két megállón át ugrásra készen hintázom az ülésemen, megpróbálok én is máshová figyelni, de nem sikerül. Minden tagom remeg, de mégis megfordulok, és megkérem, hogy hagyja ezt abba. Nem az akadémiai szókincsből merítek, de legalább most már felém irányul az a rengeteg szitokszó. Felállok, lassan odalépek, még látom a rosszalló pillantásokat, amikor megsimogatom a sírástól reszkető lány vállát, és odahívom magunkhoz. Telefonszámokat adok neki, úgy, hogy a barátja ne láthassa. Az enyémet, és egy segélyvonalét. Mást is tennék, de nem engedi.

A fiú közben először engem szid, aztán a lányt, a vöröseket, majd az egész női nemet. Mert „nem lehet bízni bennünk, és még egy szakadt csövessel is előbb áll szóba mint bármilyen nővel, főleg, ha ilyen vörös ribanc”. Aztán odalép, megkéri a lányt, hogy menjen vele, ő pedig a sokadik kérés (parancs?) után szemlesütve követi. Én ott maradok, nem tudok többet tenni, kitör belőlem a zokogás. Tizenhét éves vagyok. Százhetven centi, hatvannégy kiló. A hajamat vörösre festetem. Utálok szerepelni. Gyűlölöm, ha valaki jelenetet rendez az iskolában, az utcán vagy éppen egy tömegközlekedési eszközön, mégis a barátom kezét szorítva zokogok az esti csúcsban. Mert mindez akkor történt, mégis egyedül én avatkoztam közbe. Mert ez „a vörös ribancok” dolga.  

Kitti

Az esetről megkérdeztük pszichológus szerzőnket, Sári-Kurán Zsuzsát, hogy mi a teendő ilyenkor, mit tehet a bántalmazott fél, és miért ragadnak bele emberek ilyen, és ehhez hasonló helyzetekbe.

A „tanult tehetetlenség” a pszichológiában az a mentális állapot, mely során a személy az egymást követő, kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy azokat megpróbálja elhárítani, még akkor is, ha elkerülhetők lennének, mert arra a meggyőződésre jut, hogy nem képes ezeket befolyásolni.

A másik fontos háttérinformáció a bántalmazott emberek viselkedésének megértéséhez, a Stockholm-szindróma, más néven: traumás kötődés. Ilyenkor azt látjuk, hogy az áldozat teljesen azonosul a fogvatartó nézőpontjával. A fogvatartó hatalma, és az általa kialakított mesterséges elszigeteltség miatt a foglyok elhiszik, hogy fogvatartójuk alapvetően jó/mindenható, és ezért nekik nincs okuk/esélyük a menekülésre. Ezek az emberek még a nyilvánvaló menekülési lehetőségeket sem próbálják kihasználni.

A bántalmazott nők, akik naponta élik meg a félelmet, szorongást, reményt és bizonytalanságot, szintén egyfajta erős érzelmi kötődést mutatnak partnerük felé. Zavartak, kimerültek lesznek, és nincs energiájuk ahhoz, hogy változtassanak a helyzetükön. Ami nem is csoda, hisz, ha valaki állandó félelemben és rettegésben él, illetve azt tapasztalja meg, hogy tőle függetlenül zajlanak az események, és semmibe nincs beleszólása, egy idő után elveszíti a kontrollt, és mind mentálisan, mind fizikálisan teljesen kimerül az állandó stressztől.

Sokszor az tartja vissza a bántalmazottakat, hogy elszigetelődtek, és nincs már kitől segítséget kérni.

Sajnos sok szakember is tévesen ismeri fel a jeleket, és maradásra buzdítja a nőt, ami szintén csalódást és reményvesztettséget okoz az érintetteknek. A bántalmazó kapcsolatban élők egyszerűen „más filmet” néznek: Egy ilyen típusú kapcsolatban nem cél a veszekedés után, hogy megoldjuk a problémát, pedig az áldozat újra és újra ezt szeretné, míg a bántalmazónak esze ágában sincs ezt tenni.

Miért maradnak? – Ez az a kérdés, amit legtöbben azonnal felteszünk, ha felmerül a bántalmazás ténye. 

Fontos megérteni és átérezni egy olyan nő helyzetét, aki napi szinten éli meg a bizonytalanságot és a tehetetlenséget, hogy miért nem tud kilépni.

A kapcsolat első szakaszában azért marad, mert

  • nem ismeri a bántalmazó kapcsolat jellegzetességeit, dinamikáját: „minden kapcsolatban vannak konfliktusok, majd megoldjuk”

  • egész egyszerűen szereti a partnerét

  • hisz, és reménykedik a változásban

  • abban bízik, hogy ha úgy csinál mindent, ahogy a partnere kéri, akkor rendben lesz a kapcsolat

  • klasszikus női szerep: az ő feladata összetartani a kapcsolatot

  • azt hiszi, hogy a kapcsolat rendbehozatala közös cél, majd ketten megoldják

  • szégyen, félelem

  • elhiszi a partnerének a bocsánatkérést

Később

  • remény, hogy belátja a másik is: gond van

  • elhiszi a partner ígéreteit (elmegy vele szakemberhez, párterápiára…)

  • a környezete elvárja tőle, hogy  maradjon a kapcsolatban, legyen türelmesebb

  • azt érzi, hogy szereti őt a másik

  • a partnerének iszonyú gyerekkora volt, megérti őt, és segíteni akar neki

  • már elszigetelődött gazdaságilag is (nem dolgozik), nincs jövedelme, és baráti kapcsolatai is leépültek a bántalmazás hatására

  • állandó stresszben, bizonytalanságban él, önbizalmát napról-napra építi le a másik

  • mindenért az áldozat a felelős, ő a hibás. Egy ilyen helyzetben meglehetősen nehéz döntést hozni

  • retteg a bántalmazótól

  • az erőszak függőséget, depressziót vagy más mentális zavart okozott nála, ami hátráltatja a kilépésben

A késői szakaszban, marad, mert:

  • tanult tehetetlenség állapota: semmire nincs hatásom, bármit teszek, az felesleges, nincs kontroll az életem felett

  • nagyfokú rettegés, félelem. Sokszor már életveszélyben van a gyermekivel együtt

  • naponta fenyegetésben él: „megöllek, megfojtom a gyerekeidet előtted”

  • mivel az önbizalma teljesen leépült, elhiszi, hogy sosem lesz senki, aki szeretni fogja

  • okokat keres a bántalmazásra, és magát ostorozza: „biztos megérdemlem, valamit nem jól csinálok”

  • non-stop kontroll alatt zajlik az élete, ha elmehet bárhova is (ritkán), mindenről be kell számolnia. A folyamatos kontroll teljes bénultságot eredményez

  • komoly fizikai-lelki sérülésekkel küzd

  • szégyen, félelem a hatóságoktól, és attól, hogy elveszik a gyerekeit

  • a környezet áldozathibáztató attitűdje miatt sem mer segítséget kérni

  • a kilépés a kapcsolatból az egyik legveszélyesebb időszak, ilyenkor tetőződik az erőszak.

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, keresd a NANE ingyenes segélyvonalát: 06-80-505-101 Minden este (szerda szünnap)18-22. Vagy az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot: 06-80-20-55-20 (mindennap 24 órában).

A bántalmazással kapcsolatos, korábban megjelent cikkeinket ITT olvashatod el

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Yupa Watchanakit