WMN-HohesC

–

Szőcs Lilla és Micsu

Szerintem a macskatartás nem sokban különbözik egy párkapcsolattól. Néha igenis kell egy kis saját zug, ahol az ember magával foglalkozhat, mindenki mást magasról leszarva. Ha ezek mentén jól tartod a másikat, van mindig tonhal, zöldség, roppanós táplálékkiegészítő, délutáni szundi, és fülvakargatás, hálája jeléül... khm… egészséges és fényes bundát növeszt. Itt például a macskám, az „énidő coach”-csom, segít megtanulni nemet mondani. Ha neki sikerül, innentől kezdve még a tavasz végi leárazásokra is menni fog a nemet mondás. 

A szerző macskája, énidő coach Dr. Micsu.

Na, jó, viccet félretéve: háziállataink teljes jogú családtagként rengeteget tesznek értünk. Néha mediátorként előlépve elrendeznek egy vitát, vagy éppen rávesznek arra, hogy emeld fel végre a hátsód a kanapédról, és kezdj el sportolni. A következő sorokban a WMN-esek vallanak arról, hogy mit tanultak a háziállataiktól, és hogyan veszik át kedvenceik a gondoskodó családfő szerepét néhanapján.

Prónay-Zakar Gina és Bucka

Nagyon sokat tanultam Polka kutyámtól, és sajnos még többet az ő elvesztésével. Buckával igyekszem mindent jobban csinálni. Lenyűgözve figyelem, hogy végtelen energiaforrásai vannak, hogy ha játékra, rohangálásra van lehetősége, akkor nincs olyan, hogy „túl fáradt” hozzá. Ha befordulnék, elég felvinnem őt a Normafához, vagy elmenni vele a kutyasuliba: pillanatokon belül úgy vigyorgok, mint a tejbetök. Egyébként, aki kutyás, az tudja, hogy egy eb a közösség részévé tesz. Onnantól már megállítanak a szomszédok, hogy mi van veletek, bárkivel szóba lehet elegyedni. Szóval a kutya jó. Na, abbahagyom, mert erről kisregényt tudnék írni…

DTK és Ringo

Ringo megtanított minket arra, hogy humorérzék és erős önirónia-képesség nélkül nem lehet élni. Meg nem is érdemes. Amikor egy 80 kilós német dog szeretetből az öledbe ül, miközben épp a laptopodon filmet nézel. Amikor kimész, hogy fölszedd a kertben elejtett kutyaszart, majd rájössz, hogy túl kicsi zacskót vittél magaddal, és visszamész egy nagyobb szatyorért, mert abba talán belefér.


Amikor elindulsz otthonról, és egy darabig azt hiszed, hogy az aznapi szetted kifejezetten jól sikerült, majd a postán a mögötted álló kedvesen szól, hogy a hátad közepén egy félig megszáradt kutyanyálfolt őrzi a búcsúpuszi emlékét. Akkor megfordul a fejedben, hogy basszus, nem voltál normális, amikor egy lovat választottál a családoddal együtt.

De amikor szomorúan kókadozol otthon, és ez a nagy ló odajön és a busa fejét az öledbe hajtva, a légzését a tiédhez igazítva „megölel”... na, akkor meg nem cserélnéd el a világ összes zsebkutyájáért sem.

Zimre Zsuzsa és Kavics

Én azt tanultam, hogy a következő életemben macska leszek. Egész nap aludni fogok, ha olyanom van, belemászok a gazdi ölébe, mellkasára vagy bárhová, ahol neki nem kényelmes, de nekem igen, és ha elegem van, lelépek. És természetesen nem fogom megenni kétszer egymás után ugyanazt a tápot. És még a legdrágábbra is finnyogni fogok. Valahogy így.

Kárpáti Judit és Teó

Valamelyik este későn értem haza, épp az esti mesélésre. Persze egyből elkezdtem hőzöngeni a konyhában, hogy mit keres a pulton a kék homokozóvödör, amiben a teknős szokott úszkálni, míg takarítjuk. Kiderült, hogy Milán vacsora után kitakarította a teknős helyét, és kimosta a vödröt is, azért maradt elöl. Amikor megvettük – nagy könyörgés után – Teodort, biztos voltam benne, hogy az első lelkesedés után úgyis rám marad az etetés és takarítás. De képzeljétek, nem így lett. Egy ideig voltak nehézségek, ám miután egy alkalommal jóformán elpárolgott a víz az állat alól, Milán a takaró alatt sírt, amiért szegény Teó miatta szenvedett. Azóta állandóan ő takarítja, emelgeti a nehéz akváriumot, fogkefével sikálja az algás köveket, és olvasztja a fagyasztott halat, hogy ne csak száraz tápot egyen a teknős. Szóval Teó Milánt arra tanította, hogy ha a gazdi nem gondoskodik az állatról, akkor az szenved, és végül bekrepál, én meg arra jutottam, hogy néha mégis jó ötlet belemenni olyan dolgokba, amelyekben eleinte nem hiszünk.

Gyurkó Szilvi és Zserbó

Nálunk Zserbó „alkalmazotti státuszban” van az irodában, és azt hiszem, ott tanultam tőle a legtöbbet. Először is, kábé négyóránként le kell vinni, ami azt jelenti, hogy akkor is fel kell állni a számítógép elől, és sétálni kell, ha egyébként ellep a munka, akkor is. Aztán – ha nem egyedül megyek vele pisi-kaki körre, hanem valamelyik kollégával, akkor – a peripatetikus iskola tanításai szerint, séta közben dolgozunk. Ha kliens jön, és durva történetet hoz, biztosak lehetünk benne, hogy Zserbó odamegy hozzá, és megvigasztalja. Ráadásul tökéletesen kommunikál szavak nélkül is, ami miatt a „nonverbális jelek értelmezési készsége” mindenkinél komolyan fejlődik, mióta irodakutyánk van.

Fiala Borcsa és Böbi

Rólam nagyon sok szempontból gondoskodik a Böbi. Egyrészt, ő az egyetlen gyerekem, aki feltétel nélkül, odaadóan szeret, méghozzá folyamatosan. Mindig megeszi, amit elé teszek, és nem finnyog, hogy tegnap is ez volt a menü, meg tegnapelőtt is, meg már három éve csak ilyennel tömöm. Sétálni meg futni is elvisz mindennap, amire – őszintén szólva – egyedül azért nem vállalkoznék ilyen buzgón. De a legjobb, hogy amióta vele baktatok az utcákon, kiderült, hogy irgalmatlan cuki vagyok. Legalábbis a szembejövő emberek szerint ellenállhatatlanul édes vagyok, főleg bokamagasságban. Ilyenkor meg is állítanak, mondjuk, az fura, hogy mindenki – nemtől, kortól függetlenül – egyből magáz, és megkérdezi:

„Hány éves? Meg szabad simogatni?” Mire mondom nekik, hogy negyven, és egy vacsorameghívásnak azért jobban örülnék.


A Böbi kutyának köszönhetően ma bezsebeltem egy gyönyörű bókot is: épp a Margit-szigeten iszkoltunk, amikor megállított egy idősebb hölgy. Ő is simogatni akart, de aztán beérte a kutyával. Közben pedig elmondta, milyen ritka az ilyen ember, mint én, hogy leállok vele beszélgetni, mások csak fapofával futkosnak, már régóta figyeli. „Maga egy igazi világítótorony! Már messziről lehet látni, hogy mennyire egyben van, hogy egy kiegyensúlyozott, boldog személyiség. Igazi ajándék a világnak.” Képzeld, ilyeneket mondott nekem. Ilyen csudakedves visszajelzést a kutya nélkül sohasem kaptam volna.

Both Gabi és Lujzi

Nálunk a legjobb pillanatban érkezett Lujzi kutya. Teljesen átrendeződött az életünk, mióta velünk él. Az épp begubózni készülő kiskamaszaimat újra kinyitotta. Most is az van, hogyha valamelyiküknek nagyon nyomja valami a szívét, akkor este eljön velem és Lujzival egy nagyot sétálni a Duna-partra, és kisétáljuk az összes bánatunkat. Semmiért nem adnám ezeket a pillanatokat, amikor megnyílnak. Lujzi nélkül ez sokkal nehezebben menne. A létével gondoskodik rólunk, és mi miatta is gondoskodunk egymásról...

Szőcs Lilla

Ha szívesen olvasnál még általunk írt állatos témákról, van miből választanod, ez itt csak három, de sokkal többet találsz az oldalunkon.

D. Tóth Kriszta: Ringo és a kutyarandi – No meg 9+1 tanulság

Tíz bizonyíték arra, hogy hogy a kutyák valójában szőrös gyerekek.

Üügyesfiúú, hátkianyucikakedvence? – Ilyen fejet vágnak a WMN háziállatai, miután megdicsértük őket

A képek forrása: WMN