„Itt nincs semmi?

Tényleg nincs. Mármint sehol egy felhőkarcoló, emeletes épület, múzeum, étterem, mozi, gyorsbüfé, éjjel-nappali, bár, kávézó, hipermarket. Nulla. Van egy darab patika, egy darab orvosi rendelő, három darab bolt, egy művelődési ház könyvtárral, egy iskola, egy óvoda, és puszi. Vége. Ha szórakozni akarsz este nyolc után, a helyi kocsmák állnak rendelkezésedre, ahol az az est fénypontja, amikor az egyik alkoholista elvágódik, és hazáig kell húzni. Ha színházat, kórházat, kávét szeretnél, utazhatsz tíz kilométert az első nagyvárosig, aztán elégedetten vissza. Ugyanez igaz akkor is, ha értelmes társaságra vágysz a „mit főztél tegnap – mit kapálsz holnap?” tengelyen túl. Az ember szinte látja maga előtt, és végre érti a régi regényeket, ahogy a tanító a kántorral kártyázik, mert más lehetősége nincs, ha két jó szót szeretne váltani valakivel. Persze megvan az elit, az a bűvös, nagyjából tíz százalék, akik okosak, tájékozottak, és mégis falun laknak, de ők meg nem állnak szóba egymással (vagy igen, és engem jól kihagynak belőle).

Az viszont nem igaz, hogy itt nincs semmi, hiszen ide járnak a városiak kirándulni, hogy megnézzék az elhagyott kastélyt, a gyönyörű kilátást, sétáljanak a természetvédelmi területeken, és életükben először szarvast lássanak a természetes élőhelyén.

Autó vagy halál

Igen ám, de ha a természet lágy ölén és a meghitten kanyargó utcákon kívül valami többre vágysz – például normális munkahelyre – akkor utaznod kell. Ha szerencsés vagy, akkor van autód, akármilyen, ami a kis távolságokon legalább elvisz, és akkor jössz haza a városból, amikor csak akarsz. Ha társam vagy az autótlanságban, akkor viszont buszfüggő leszel. Felkeltesz álmomból, és eldarálom neked a pontos menetrendet az összes megállóval. A buszsofőrök nevével, késési szokásával, személyiségével, az utazóközönség pontos szociológiai összetételével, és a nyitható ablakok számával együtt. Aki állt már fél órát dideregve a szakadó esőben a gyatrán lemurvázott, egyoszlopos buszmegállóban kurvaanyázva, az vidéki. Aki a busz lekésése miatt pánikrohamot kap, sírógörccsel kísérve, mert pontosan tudja, hogy a következő járat csak két óra múlva jön, vidéki. Aki azért nem megy be este színházba, mert utána nem tud hazajönni, csak a 04:50-essel, vidéki. Nincs menekvés, az életünk a naponta kétszer járó kispiros, és a nagyjából óránként járó busz hálójában telik. Mit nekünk vasárnapi boltzár, minket a vasárnap szinte nem is járó busz kényszerít a templomba, kérdés megoldva, költözz vidékre, ha jót akarsz!

Nem lehet vásárolni

Karfiolt akarsz? Haha! Fehérbors, csirkehús, mirelit pizza, rendes mosópor, tejföl, sampon, minőségi gyufa, friss gyümölcs, egyáltalán: VÁLASZTÉK? Na, az nincs. Ha szeretnél valami különlegeset – mondjuk, uborkát –, akkor szólsz a boltvezetőnek, aki vagy tud szerezni a jövő hétre, vagy nem. Cserébe ismered az összes boltost, azok szokásait, családi életét, vizelettartási képességeit, egészségügy állapotát... és ő is tieidet. És még nem beszéltünk arról, hogy ha ruhát, tanszereket, játékot, műanyag- és vasárut, egyáltalán... bármi értelmeset szeretnél vásárolni, akkor egy: tarts magadnál készpénzt, mert a bankkártyádat maximum a kutya szájában olvashatod le, kettő: várd az árusokat. A bolt előtti téren bérelt helye és időpontja van a ruhás Zsuzsinak, hetente kétszer jönnek az árusok, csütörtökön a virágos – de csak áprilistól –, illetve néha kinyit egy-egy zöldséges vagy turkáló, de egy hónap múlva be is zár. Cserébe lehet alkudni, cserélgetni, egész olcsón biciklihez, műfenyőhöz, márkás cuccokhoz jutni (csak ne kérdezd, honnan jött), bolt mögötti vacak mini teherautóba ferdén állított tükörben nézni magad az új ruhában, miközben azon izgulsz, hogy a megérkező – nyugdíjban tobzódó – Pista bácsi nem most akarja-e rád törve felpróbálni azt a csinos pizsamát, amit az előbb kinézett magának. Tömény izgalom.

A cuki kis állatokat megfojtják, ugye?

Bizony, a falusi nénik-bácsik egy része még mindig a régi módszerrel szabadul meg a nem kívánatos kutya- és macskaszaporulattól, és lelkiismeret-furdalás nélkül tekeri ki a csirke nyakát. Műanyag klumpában, olyan vastag bőrrel a sarkán, hogy Hollywood összes kozmetikusa nem tudna vele mit kezdeni, szőrös lábbal, kis bajusszal, műanyag otthonkában, ami alatt nyáron csak egy mamabugyit visel. A körme piszkos, a haja rövid, túlsúlyos, nem mindig van foga, de olyan pörköltet,  baracklekvárt, bármit főz, hogy a fal adja a másikat. És igen, szurikátaként figyel és pletykál, tavasztól gumicsizmában járkál az udvaron, izzadságszaga van, szappanoperát néz, magasról tojik a kulturális életre és az elemi részecskékre, sőt, a globális felmelegedésre is. Viszont van egy Jeromos nevű sétáltatásra alkalmas kecskéje, akit, amíg beugrik a patikába, a korláthoz kötöz, és meg lehet simogatni. (Jeromosról egyébként egészen addig azt hittem, hogy szoptatós anya, amíg fel nem világosítottak a kecskeanatómiáról.)

A vidék varázsa

Mindezek ellenére falun élni jó. Mert tényleg karnyújtásnyira van a természet, körbevesz a virágillat, a madarak csiripelnek, a szomszéd értesít a hírekről...

néha dudálva jön az ócska Lada, amiből dinnyét, vagy – a szivárvány minden színében pompázó, tarka-barka – előnevelt csirkét lehet venni, a pap klottgatyában szalad át a szomszédba, a szomszéd bácsit azon kapod, hogy egy szál fekete fecskében kitárt karokkal szeli a búzamezőt, mindenki önmaga. Minden egyszerű, érthető, az igazi élet részének érezheted magad, ami megment a városi, mindent túlbonyolító depressziótól. A gyerek ismeri a növényeket, az állatokat, fára mászik, egészséges, és nem az okostelefonomért könyörög. Kertészkedhetek, és megtermelhetem azt az istenverte karfiolt, ha már a boltban nem kapni. Belemarkolhatok abba a fekete földbe, amit anyám, nagyanyám és dédanyám is pergetett az ujjai közt, fákat ültethetek, igazi virágos rét közepén vethetem magam hanyatt (amíg rá nem jövök, hogy úgynevezett kecskepókok vertek ott tanyát nagyjából egymillióan), hegyet mászhatok, rálátva a Balatonra, szénakazalon napozhatok, szarvasokat figyelhetek, régészkedhetek, ujjamat feltartva megmondom, lesz-e ma eső, és abban a harmóniában van részem, amit a városiak annyira irigyelnek. Persze csak addig, amíg vidékre nem költöznek...

Egyébként nem is vagyunk olyan kicsi és béna falu, mert Kányádi Sándor egyszer ellátogatott az iskolánkba. Ezt nyilván még előtte írta, de nekem örök, ahogy ő is.

 Fenyvesi Zsófi

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

szavak sarjadnak rétjein

gyopárként sziklás bércein

szavak kapaszkodnak szavak

véremmel rokon a patak

szívemben csörgedez csobog

télen hogy védjem befagyok

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat

tavaszok nyarak őszeim

maradékaim s őseim

vannak vidékek viselem

akár a bőrt a testemen

meggyötörten is gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

 

A vers forrása ITT.