–
Évek teltek el, mint a percek. A fotó üvegét az emlékek sárga, ragadós porával maszatolta össze az
idő. Rálehelsz, a hűvös párát az inged ujjával törlöd el. Már tiszta a kép. A fakeret átöleli őt, abból
néz messzire, téged figyel, de rajtad is túl lát. Ma is nehéz álmot hoz majd az éj.
(…)
Arra ébredsz, hogy nem emlékszel a hangjára. A lepedőt izzadó gombóccá gyűröd fehéredő
öklödben. A fényképet nézed, rideg üvege közönyösen csillog a holdfénytől. A hiány kőként
nyomja a gyomrod. A könnyű párna mély sóhajjal adja meg magát súlyos fejednek. A mennyezet
fehérét nézed sokáig.
(…)
Az iskolában a hazáról tanulod, hogy belőle nőttél, mint fatörzsből gyönge ága. Róla azt, hogy
miatta csalódni fogsz végül. Kinézel az ablakon, egy madárka riadtan rúgja el magát az ágról, és
elnyeli a koratavasz égmagasa, Az ág méltatlankodva rázkódik. „Én ág vagyok – gondolod –, és fa
leszek, amely újabb ágakat hajt, és amelyről madarak rúgják el magukat a szabadságba. A fa pedig
nő, és egyszer az égig ér. Az égig, hozzá.”
(…)
Hideg van. A ráncok egymás árkába futnak a nő arcán, akit az utcán látsz. Az idő kérdőjellé
görbítette gerincét, a régi felkiáltójelet. Kislány fut hozzá, combját öleli át. Két öreg kéz alkot
bölcsőt, meleget. Gyermekfejet simogat. A vén szemekben távoli őrtüzek gyúlnak. „Lám, a fa él, és
új ágat hajtott, és az ág madárkára vár.” Nézed, és gyomrodban újra ott a kő. De a bizonyosság is,
hogy találkoztok még. De még nem. Most még nem.
(…)
A percek éveknek tűnnek. A fotó üvege tiszta, a bánat most nem maszatolja be sárga, ragadós
porával. Rálehelsz, a hűvös párát nem törlöd el. Mégis tiszta a kép. Nem csak a fakeret öleli őt.
Nem messzire, hanem rád néz, csak téged figyel. Ma könnyű álmot hoz majd az éj. Édeset, mint
édesanyád.
Herczeg Zsolt
Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, hívd a 116-123, vagy 06-80-820-111 telefonszámot, illetve kérj tanácsot online. 
A szerző más témájú írásait megtalálod EZEN a linken.
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/cassinga