Hajnali hat van. Már lenn matat. Én – a tegnap esti bortól – még félig kótyagosan óvatosan összekucorodom a paplan alatt. Az ágy puha. A takaró is. A tetőtéri ablakon keresztül csak a szürke hajnali fény szűrődik át, éjjel egy levél esett az ablakra, és az eső odatapasztotta, azt bámulom összehunyorított szemmel. De ma reggelre már nincs csapadék. Ez ma nem olyan nap. Húsvét van. Tegnap előre szóltam mindenkinek, hogy meg ne locsoljanak, mert engem nem lehet, mert amúgy is utálom, szerintem hülye szokás. Persze ő a menüt már két héttel előre kitalálta. Marhapofa legyen? Vagy szarvas? Nagy volt a dilemma, de nem eldönthetetlen. Legyen most szarvas, az ritkábban van, és a múltkor is olyan jól sikerült.

Már fél hét is elmúlt. Rám üzen, le kéne menni. Még mélyebbre fúrom magam a matracba, alig mozdulok, nehogy meghallja, de Évunak denevérfüle van, mindent megneszel. Nem nyitom meg a Facebookot, mert akkor egyből tudni fogja, hogy fenn vagyok. Mondjuk, így is tudja. Húsz perc múlva még egy üzenet. Azt írja, megfőzte a kávém. Meg amúgy is le kéne már jönni, hiszen ő rég odarakta az ököruszálylevest. Nem érti, hogy lehet eddig fetrengeni, a nap is kisütött, a zöldség is megpucolva, ami egyébként az én dolgom lett volna, de most már mindegy, megcsinálta ő.

Hét óra öt. Lemegyek. Az ököruszályleves mellett egy másik fazék alól ismerős illat csapja meg az orrom. Sonka. Hát persze.

– Sonka is lesz? De jó!
– Szerinted? Húsvét van, jó, hogy lesz sonka is.

Tényleg, milyen hülye vagyok, majd pont Évu nem főz sonkát húsvétra. Szabadkozom, hogy de én csak azért voltam ilyen balga, mert a szarvast beszéltük meg, és azt gondoltam, hat emberre mégsem kell ennyi hús, mert talán az a négy kiló szarvas mégiscsak elég lett volna, és azt hittem, nem készít mellé sonkát is, de ledorongol, hogy a sonka az alap, mert húsvét van, és amúgy is, sose lehet tudni, mennyi az elég, mert ha beállítanak még ki tudja kik, akkor bajban lesz, meg hát ő, ugye, szeret küldeni is mindenkivel. Ekkor eszembe jut az a rengeteg műanyag doboz, amit már a hűtő tetejére se birok felpakolni, a szekrényből meg rég kifolynak, vissza persze sose visszük, mert mindig elfelejtjük, de őt ez speciel nem is érdekli, tud jó áron a nagykerből, ahonnan minden hónapban vesz is, nehogy véletlenül ne tudjon csomagolni.

Orosziba úgy kell menni, hogy az ember előtte egy hétig durván diétázik, sőt utána is, mert olyan nincs, hogy nem kérek még repetát, minimum háromszor. Ha valaki netalántán egy szívélyes invitálást kapna az Évuéktól, az először is legyen tisztában azzal, hogy amint átlépte azt a küszöböt, hagyjon fel minden reménnyel. Onnantól kezdve elveszett ember, és ha nem ismeri előre a ház rendszabályait, akkor senki sem irgalmaz neki, a lelki üdvét még az ördög se veszi meg onnantól fogva.

A szabályok:

– Nincs olyan, hogy a tányéron hagyunk valamit, mert az azt jelenti, nem ízlett az étel.
– Olyan sincs, hogy nem szedünk harmadik repetát, mert az szintén azt jelenti, hogy az étel rossz volt.
– Aki étkezés után egy órával nem kér valamit (bármit, amit enni lehet), az nem tudja, kivel szórakozik.
– Aki nem eszik desszertet, az egyenesen egy bűnöző.
– Aki nem iszik bort, az minimum gyanús.
– Aki bort iszik, az alkoholista, de ezt csak akkor mondjuk, ha ott van a mama is (Évu anyukája).

A szarvas a sütőben, az ököruszály a 33 literes (!) kondérban (Évu szerint ez amúgy már eléggé kicsi, karácsonyra szeretne egy nagyobbat venni, mert mi lesz, ha bővül addig a család, mondjuk, lesz nekem is férjem... vagy valami). A két tortát már tegnap este megcsinálta Julikával, a sonka mindjárt kész, csak annak, ugye, a saját levében ki kell hűlnie, milyen hülye is vagyok, hogy ezt nem tudtam magamtól. Szóval lehet reszelni a tormát, kirakni a vajat, felhozni a kertből a zöldséget, ami pedig nincs még odakint, azt meg kivenni a külön erre a célra tartott kosárból. Közben Gergely alattomos és rendkívül sunyi módon felteszi a kérdést, hogy kérek-e bort. Reggel van, de őt ez nem különösebben zavarja. A kérdés persze beugratós, vagyis Gergely komolyan gondolja, de a tudatos és roppantul résen lévő neje egyből letorkolja, hogy legalább délelőtt ne itassa a népeket. Ha kinn van az asztalon az első fogás, onnantól lehet.

Aztán elkezdődik. Az összes hangosan bimmbammozó vészharang ellenére bekerül az ember egy önmagától működő folyamatba, amiből már egyáltalán nem lehet kiszállni. Előétel, hegyes erős, leves, hegyes erős, főétel, kérsz-e hozzá csiliszószt, olyat, amiből csak egy pötty kell, főétel még egyszer, meg még egyszer, meg még egyszer, aztán torta, torta, torta. Közjáték: de gáz, a pogácsát elfelejtette megsütni, Jézus, most mi lesz? Nem lesz elég a kaja, délután mit fognak enni a gyerekek. Meg hát egy brownie is kellett volna még, mert szerintem ez a három torta – amiből fogalmam sincs, hogy lett három, mert tegnap este tízkor, amikor lefeküdtem, még csak kettő volt – egészen biztos, hogy nem lesz elég.

Közben Évu, mint egy hatalmas szárnyú madár (inkább ragadozófélét képzeljetek el, semmiképp ne a kedves típust) az asztal körül és fölött (mindezt egyszerre) repked, és záporozza a kérdéseit és az intelmeit váltogatva, amikre tudni kell jól reagálni, különben – nemes egyszerűséggel – meghalsz: „Ízlett? Szerintem nem lett most olyan jó ez a hús, kicsit száraz. Múltkor jobban sikerült.” „Nem annyira jó ez a tészta, igaz?” „Elég lesz a hús? Szedjek még? Ja, nem? Értem, szóval nem ízlik, nem baj, tudtam én, hogy vacak.” „Jó, persze, hagyd csak ott!” (ez a legveszélyesebb mondat, ennek soha nem szabad bedőlni, tehát soha ne hagyj ott semmit, akkor sem, ha repedni kezd a gyomrod).

Aztán, amikor azt gondolnád, hogy vége, kezdődik minden elölről. Sőt, egy kicsit olyan, mintha be sem fejeződne soha. Mert amikor már hazajöttél, és lepihennél, és azt gondolnád, hogy de jó, most ha egy hétig nem eszem semmit, akkor sem fogok éhséget érezni, akkor jut eszedbe, hogy ki kellene pakolni azt a hat doboz kaját a táskádból, amit Évu még Orosziban gondosan elcsomagolt, nehogy véletlenül éhes legyél otthon...

Szentesi Éva