Azt szokták mondani – és ezzel pár éve én is tisztában vagyok –, hogy ha az ember olyasvalakit veszít el, aki igazán fontos számára, akkor a világa kettébomlik: létezik az „előtte” és az „utána” állapot. Különösen fájó ez az ünnepek alkalmával, főleg akkor, ha az elveszített ember jelentette magát az ünnepet, általa volt olyan csodálatos, amilyen, és a hiánya nem átalakította, hanem elmosta a sokéves hagyományokat. Mi például anyukám nélkül már nem tudunk úgy ünnepelni, mint egykor, de azért soha nem felejtjük el a fantasztikus „csajos” húsvétokat. 

Kislánykoromtól 2010-ig minden húsvét ugyanolyan volt, és ezt a lehető legpozitívabban értem: már hetekkel előtte felkészítettem a lelkem az örömre, mert az édesanyám tényleg feledhetetlenné tudta varázsolni ezt a napot (is). Pedig nem csinált semmi különöset, nem volt saját, titkos sütireceptje (legalábbis speciálisan húsvéti nem, mert olyan gyümölcstortát, mint az övé, azóta sem kóstoltam), nem pácolta különlegesen a sonkát – nem is pácolta sehogy, mindig a boltban vettük –, egyszerűen csak a puszta jelenléte volt a kulcs, amiből folyton úgy éreztük, sose kaphatunk eleget. Szuper társalgó volt, bájos, érdeklődő, és ha el tudta engedni magát, fergetegesen vicces is. Erről szólt ez a nap, a hasfájós nevetésről, és arról, hogy miközben az öcsém és a mostohaapám locsolkodni jártak, mi, lányok – a húgom, anya, a nagymamám meg én – otthon vártuk, hogy beteljesedjen a sorsunk. (Elnézést attól, aki szereti a locsolkodás szokását; engem a több liter Krasznaja Moszkva, amit évente kaptam a nyakamba, eléggé kiábrándított.) Szóval jöttek a fiúk, férfiak, bácsik, mi illedelmesen megvendégeltük őket, de szégyenszemre alig vártuk, hogy elmenjenek, mert szerettünk volna ezerszer látott filmeket bámulni a tévében, régi családi sztorikon és új pletykákon fetrengeni, meg természetesen enni, enni és enni, míg ki nem pukkadunk. A tipikus húsvéti kajákat, a főtt tojást, a sonkát, a hideg sülteket és a sütiket már előre a saját szánk íze szerint készítettük el, mert tudtuk, a nagy részét úgyis mi esszük majd meg. És ez így volt jó, sőt, csodálatos. De nem elsősorban a kaja miatt.

Hanem azért, mert ezen ritka alkalmakkor az anyukám megnyílt. A legjobb hallgatóság volt a világon, magáról viszont nem szeretett beszélni (az élete vége felé ugyan már sokat panaszkodott, de ez nagyrészt a fizikai és pszichés állapota miatt volt). Ilyenkor azonban előkerültek a régi fotók és emlékek, mesélt az egykori szerelmeiről, arról, hogy az egyik pasi a kövesútra feküdt ki miatta, a másik pedig felmászott a panelház első emeleti erkélyére, csak, hogy láthassa. Dicsekvésnek hihettem volna, ha nem lett volna élete utolsó percéig lélegzetelállítóan gyönyörű és nőies, és ha nem lett volna jelen a nagymamám, aki minden szavát igazolta.

Így ismertem meg az anyám előttem lévő életét, azt a belevaló, szépséges, kalandos lányt, akiről én már annyira keveset tudhattam.

Szabó Magda többször idézte az édesanyja utolsó mondatát: „annyi titkom volt” – rengeteg titkot vitt magával az én anyukám is, titkokat, amiknek a felfejtésére az egész életem kevés lesz (az apukáméira úgyszintén). Az írók nagy része pont emiatt válik azzá: mert amióta az eszét tudja, kimondatlan, elhallgatott, csupán sejtetett történetek veszik körül. Húsvétkor az anyám mindig elejtett egy-egy információt, perdült egyet a sarkán, és megmutatta egy újabb arcát, hogy aztán hónapokra megint elrejtse előlem.

Ezeken a napokon anyánk az enyém volt, a miénk volt, mi pedig önfeledten lubickoltunk az örömben, hogy velünk van.

Amióta pedig nincs, eltűnt a húsvétunk is, és hogy őszinte legyek, nem is hiányzik. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, a saját gyerekem majd visszahozza az elveszített ünnepeket, de ha annak az apró valakinek ugyanolyan sokat is jelent majd velem lenni, mint nekem az anyukámmal, azt hiszem, az érzés már nem lesz ugyanaz. Persze a boldogság nem csak egyféle, én pedig tágra nyílt szemmel várom azokat az új húsvétokat. És tudom, hogy ott lesz velünk anya is – minden egyes fetrengős nevetésünkben.

Kalapos Éva Veronika