– 

Szeretek nektek írni. Szeretem, ha sikerül megnevettetni benneteket, ha sikerül néhány önfeledt pillanatot okozni, ha sikerül elgondolkodtatni, olykor kicsit felbosszantani... vagy nagy néha akár a szívetekig is eljutni. Ez motivál. Ezért ülök le a gép elé, ezért állok neki újra meg újra odébb lökni a villogó kurzort, ami pedig olykor elég lassan, elég lustán és elég sok noszogatásra mozdul csak. Szeretem, ha sokan olvastok, mert ilyenkor elhiszem, hogy egyetértetek, hogy együtt éreztek, és jó azt hinni, hogy nem vagyok egyedül.

De.

Néha azt is érzem, hogy ez nem elég. A puszta szórakoztatás nem elég. A dagonyázás abban, ami jó, abban, amit szeretünk egymásból, nem elég. Több kell. Tovább kell lépni. Nekem. És úgy, de úgy szeretném, ha ti is jönnétek velem. Ez most egy olyan írás lesz, amit nem fogtok szeretni. De attól még muszáj. Azt hiszem.

(Ne aggódjatok, tudom, hogy eddig homályos, hogy mi a faszt akarok, de becsszó, mindjárt kifejtem.)

Talán vannak köztetek olyanok, akik emlékeznek az első képernyős feltűnésemre a Mondom a magamét című rettenetben. Nem szívesen hozom szóba múltamnak ezt a – ha nem is szégyenfoltját, de – semmiképp nem dicsőséges momentumát, eskü, hogy csak a cél érdekében teszem. Akkor, ott, úgy beszéltem az anyaságról, ahogy az még nem volt szokás. Ha tudtam volna, hogy nem szokás, talán nem teszem. De négy éve éltem már bezárva, a külvilágtól elzárva az utódaimmal, akkori lelki-szellemi állapotomban fogalmam sem volt a szokásokról. Tehát szeretném leszögezni, hogy nem azért beszéltem úgy, mert baszottul nagy úttörő vagyok vagy forradalmár. Még csak bátor sem vagyok. Egész egyszerűen ott ösztönösen ez jött ki belőlem. Ti nem tudjátok, de a fellépésem után rekordmennyiségű levelet kaptam. Ezek között volt kurvaanyázós (sok) és volt jó pár túláradóan méltató is. De, hogy az indulatokat – előre megfontolt szándék nélkül – sikerült felkorbácsolnom, az biztos.

Ha divatban lett volna a boszorkányüldözés, az hótziher, hogy engem még aznap megégetnek, és a vezetéknevem mindjárt a halmazállapotomat is tükrözte volna.

Nem mondom, hogy nekem köszönhetően, de titkon bízom benne, hogy tőlem nem is teljesen függetlenül változott azóta az anyák hozzáállása magukhoz és egymáshoz. Mára megtanultuk kimondani, hogy a tökéletlenség nem szégyen, hanem természetes állapot. Hogy anyának lenni jó, de kurva nehéz. Hogy igenis, néha nem úgy viselkedünk, ahogy kellene, ahogy helyes, hogy hibázunk, de ettől még nem kell feltétlenül belefulladnunk a bűntudatba.

Együtt tanultunk meg szembenézni a hibáinkkal, sőt talán nevetni is megtanultunk azokon. És ez jó. Anyaként talán már tudunk egymás vállára támaszkodni, és nem hazudjuk egymás arcába, hogy nálunk minden oké, ha nem az. Nem hazudjuk, hogy kiteljesedünk homokvárépítésben... akkor is, ha nem. Hogy a gyereksírás a legszebb muzsika a fülünknek... akkor is, ha nem. Hogy a babaillatot lecserélnénk a legdrágább parfümünkre... akkor is, ha nem.

Természetesen még mindig működnek a régi reflexek, előfordul, hogy elbizonytalanodunk, hogy azt érezzük: szarul csinálunk mindent. De a folyamat, hogy elfogadjuk magunkat olyan anyának, amilyenek vagyunk – természetesen nem a jobbá válás igényének félretolásával – mindenképpen elindult.

De van hova tovább. 

Ha lassan is, de elértünk oda, amiről írni akarok.

Folyamatosan olvasom a kommentjeiteket, mert érdekel, mit gondoltok. A WMN – azt hiszem – nekünk szól, rólunk szól. Nekünk íródik, mi írjuk, mi olvassuk.  Együtt. A szó legnemesebb értelmében hiszem „belterjesnek”. Ezért harapom meg a számat, amikor azt tapasztalom, hogy ha egy olyan írás jelenik meg, amelyikben egy nő az őt érő kísértésekről, netalántán szeretői viszonyáról ír, vagy csak arról, hogy többre vágyik, akkor sokan rögvest felkapják az első kezük ügyébe akadó követ, és már hajítják is.

Mi megkövezzük egymást!

Ha a tökéletlen anyára már nem dobálhatunk, akkor dobunk a tökéletlen nőre. Amellett, hogy nem értem, miért várjuk el egymástól a tökéletességet, és miért akarunk mindenáron beletuszkolódni abba a tökéletes sütőformába, amit egy másik nő tol elénk olyan arckifejezéssel, hogy: „na, pattanj, anyukám, ez a te helyed”, azon is elgondolkodtam, nem lehet-e, hogy otrombán el van pingálva a tökéletes nő képe?

Számtalanszor kifejtettem már: nem gondolom, hogy a nőknek a férfiakhoz viszonyítva kellene meghatározniuk magukat. De nézzétek meg: a férfi hűtlensége legális. Nemcsak egymás közötti sörözgetés alkalmával mesélhetnek vaskos, félrekúrós történeteket, de sok esetben még a házastársi viszonyba is belefér egy-egy… hogy is szokták eufemizálni? Kikacsintás? Akarom tudni, honnan a mondás, hogy „az okos nő szemet huny”? Ki találta ezt ki, és nevelte belénk olyan alaposan, hogy mi is elhittük? Mert szívesen felrugdalnám. Csak. Mert jólesne.

Mi, nők be lettünk idomítva arra, hogy homokba dugott fejjel is lehet élni. Sőt, nemcsak lehet, hanem kell, hiszen a mi dolgunk a család összetartása. Én fasz... meg azt hittem, ez közös feladat.

De ne értsetek félre. Nem akarom leszűkíteni a kört a megcsalás-nem megcsalás kérdésére. Alapvető tapasztalatom, hogy a férfi boldogságra törekvése, legyen az szakmai vagy érzelmi kiteljesedésre törekvés, normális. A nő törekvése a boldogságra, legyen az szakmai vagy érzelmi kiteljesedésre való törekvés, minimum másodrendű. De sokkal inkább valamiféle szeszély, bolondéria, amit a környezet vagy gyanakvással, vagy mély megvetéssel szemlél.

Sorolom, hogy milyen nő lehetsz, ha nem akarod kihúzni a gyufát a környezetedtől.

Lehetsz házas, gyerekkel. Leginkább kettővel, ha csak egy van, akkor azért már lesznek kritikusaid. Ha háromnál több, akkor is.  Nem, nem. Olyan házas nem lehetsz, akinek nincs gyereke, kivéve, ha valamilyen orvosolhatatlan egészségügyi oka van, hogy nincs. Akkor szánni fognak, őszintén. De, ha te úgy döntesz, hogy nem akarsz gyereket, már puffan is a botütés a hátadon. Szingli? Hahaha! Ki találta ezt ki, hogy a nő férfi nélkül is nő lehet? A Szex és New York óta a nőknek teljesen elment az eszük. Elvált. Hááát… Elváltnak lenni nem illik. Persze... azért lehetsz elvált nő, csak figyelj a szabályokra. Fontos, hogy nem kezdeményezheted te a válást. Legjobb, ha a szemét férjed talál egy fiatalabb cafkát húsz év együttélés után, és téged kidob, mint macskát szarni. Így engedélyezett a válás. Persze néhányan majd azért összesúgnak, (hogy a te hibád is, mert elhíztál, lefogytál, nem dolgozol, sokat dolgozol stb.), de azért még visszaköszönnek az utcán. Aztán lehetsz elvált akkor is, ha a férjed ver, mondjuk… ha csak téged ver, akkor – azt hiszem – nem... hiszen a gyerekek érdekeit is szem előtt kell tartanod, és nekik, ugye, apára van szükségük. Ha el akarsz válni az erőszakos férjedtől, akkor muszáj vele megverettetni a gyerekeket is, mert úgy oké. Úgy már elválhatsz, megengedik neked a szomszédok.

Ami biztos: nem lehetsz olyan nő, aki elhagy. Aki kilép. Aki többre vágyik, mikor mindenki szerint „mindene megvan”.

Nem lehetsz olyan nő, akinek fontos a saját boldogsága.

Olyan nőnek kell lenned, aki az „első a család” zászlaja alatt belehajtja a fejét a hurokba, és a mártíromság súlyától összetörve a saját romjai alatt meghúzza magát egy életen át.

Csak azt akarom mondani, hogy nem. Szerintem nem ilyen nők vagyunk. Nem ilyen nőknek kell lennünk. Azt hiszem.

 

 Kormos Anett