-

Szeretek szívélyes üzenetet kapni, pláne olyanokat, amelyek az én firkálmányaim mellett a WMN kiválóságát és hasznosságát méltatják, mert tök jó, hogy ez „végre egy olyan oldal, ahol a nők hallatják a hangjukat, és nem is akárhogy.” Az meg külön öröm, ha ez a titokzatos idegen egy srác. Igyekszem mindenkinek válaszolni, de valahogy ennek a fiúnak még sokkal szívesebben pötyögtem vissza meghatottságomban a mondatokat. És nemcsak azért, mert egy ellenkező nemű, húszas éveinek elejét taposó, egész helyes egyénről volt szó, (bár ez biztos sokat nyomott a latban). További előnyére vált, hogy üzenete egy nagyon nyűgös kedd reggelen érkezett, amikor is az ágybakakaó mellé kellett még valami hatalmas löket, hogy ne terrorizáljak minden velem szembejövőt a fancsali képemmel. Amiről viszont így meg már nehéz volt levakarni a vigyort, kicsit a végletek embere vagyok.

Még a nap folyamán örömmel konstatáltam, hogy újabb üzenet futott be tőle, de nem éltem bele magam a dolgokba. Sokszor volt már ilyen, aztán mégsem lett belőle semmi, pár hetes üzengetés után elvesztettük varázsunkat a másik szemében. Amúgy is kitaláltam néhány éve, hogy hiszek a tündérmesékben, és hercegkirálykisasszony módjára majd jól nem teszek semmit az ügyeim érdekében.

Csak ülök a babérjaimon, és várom a hercegemet fehér lovon (oké, egy fekete Cabrióval is kibékülnék), lobogó szőke, barna tök mindegy milyen színű hajjal.

Egyrészt, ráérek még szerelmesnek lenni, másrészről pedig abban is teljes mértékben hiszek, hogy minden zsáknak megvan a foltja.

Továbbra is folyamatosan cseteltünk. Egy fiatalember, aki odáig van a színházba járásért meg DTK-ért (bár érte ki nincs?), majd’ meghal a modern művészetekért, és itthon töltött szabadidejét további kulturális programoknak szenteli, ráadásul még érdeklődik is a hogylétem felől is. Gondoltam, oké, ez mind nagyon szuperságos, de biztos van valami hibája is. Kell, hogy legyen! Nos, igen: az még hagyján, hogy egyébként az ország másik felén lakik. Az viszont, hogy külföldön talált magának melót, ezért csupán a hónap végéig marad itthon, aztán kalapkabát, szevasztavasz, megy vissza dolgozni, na, az már probléma.

Itt elkezdett villogni a vészjelző. Úgy éreztem, muszáj hús-vér valójában is látnom azt, aki hetek óta a telefonomban lakik, akinek a mondataira olyan jó ébredni, mert ez olyan, amihez könnyen hozzá lehet szokni. Sutba vágva eddigi elképzeléseimet, feltettem egy olyasmi kérdést, hogy „nem-e lenne-e kedve" eljönni a mi kedvenc Szentesi Évink könyvbemutatójára? És járulékos nyereség gyanánt esetleg velem is találkozni. A válasza nem volt túl egyértelmű, egy „majd meglátjuk”-ot (aúúúú!) kaptam. Ezek után úgy voltam vele, hogy igazából mindegy, minden csoda három napig tart, ha így lesz vége, hát így lesz vége. Nem ő az én foltom, véletlenek úgy sincsenek. Csakazértis elmegyek a Szentesi nagy napjára, ami nem mellesleg péntek 13-ra esik.

Nem vagyok az a különösebben babonás típus, ha már senki sem szereti a péntek tizenhármat, majd szeretem én. Meg is kaptam a barátnőktől, hogy nem vagyok normális, ilyen elátkozott napon találkozni egy fiúval, akivel még bármi lehet? Kéz- és lábtörést nekem. Nem igazán hatott meg az aznap reggeli felsővezeték-szakadás sem. Mert Kelet-Magyarországon még a fű sem nagyon nő, az meg már hihetetlen lenne, ha egy ilyen kis üzemzavar nem okozna legalább félórás késést. Boldogan vettem tudomásul, hogy az enyém csak 20 percet késik. A biztonság kedvéért azért elmormoltam még három miatyánkot. Felszállva az amúgy fullosan tömött vonatra, megint csak hálát adtam az összes illetékesnek, hogy a Pestig tartó két órát végigülhettem néhány szimpatikus néni társaságában. A Keleti pályaudvar határában az egyébként barátságos húsz percből lazán kerekítettünk kétszer annyit. Na, ekkor már kicsit forrt az agyvizem.

Még szerencse, hogy mostanában hevesen próbálgatom szárnyaimat, és többször is felutaztam a fővárosba teljesen egyedül. Így eléggé ismerős voltam a hatalmas állomáson, tudtam, merre kell menni a piros metróhoz, észben volt, hogy az Astoria a második megálló. Volt még röpke tíz percem, ha nagyon szedem a lábam, még odaérhetek a KIOSK-ba időre. Majd miközben romantikusan andalgok sietek Budapest utcáin, lesz időm megnyugodni és összeszedni a gondolataimat. Elvben minden tökéletesen klappolt. Még az az istenverte negyven perc sem szegte kedvem.

Gyakorlatilag pedig az történt, hogy zseniális tájékozódási képességeim csúnyán cserbenhagytak, pont, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.

Bolyongtam belebújva a buta telefonomba, fogalmam sem volt arról, merre megyek, bár sejtettem, hogy wrong direction. Végül egy pestinek tűnő pasast leszólítottam, mondja már meg, merre van a Duna. Aki meglepően kedves hangon, aprócska mosollyal az arcán közölte velem, hogy tegyek egy 180 fokos fordulatot. Hálásan tekintettem rá, majd elkezdtem loholni az ellenkező irányba. Már csak öt percem volt a könyvbemutató kezdetéig. Óráknak tűnt, mire az a rohadt busz végre megérkezett. Aztán a Ferenciek terénél lepattanva igyekeztem kamatoztatni a tesiórán tanultakat, bevetettem minden futótehetségem, apránként elhagyva megcsorbult büszkeségem utolsó darabkáit.

A siker nem maradt el. Egyetlen percet késtem. Ha hatásos belépőt akartam, akkor ez biztosan az volt. Lángvörös orcák, kócos-csapzott haj, vonaton meggyűrődött ruha, fincsi testszag és parfüm egyvelege. Lélegzetelállító látványt nyújthattam. Biztos vagyok benne, hogy mindenki hasonló első benyomásról álmodozik.

Ő meg csak ült ott... és mosolygott rám a hálivúdi fogsorával. Meg integetett nekem. Igen, határozottan nekem. Úriember módjára megerősített abban, amit persze már magamtól is jól tudtam, hogy milyen csinos voltam akkor és ott. Most nekem kellett visszatartanom a nevetést.

„ … resztőőőő! Felkelni! Hahóó, Csenge, el fogsz késni a suliból. Hányszor mondtam már, hogy ne maradj fent olyan sokáig este! Megint olvastál valamit? Tessék, itt a bögre kakaód!"

– „Naaaa, anya! Olyan jót álmodtam, tündérmese volt a javából. Főszerepben egy tipikus szomszédlánnyal, aki akár én is lehettem volna. Miért kellett felébresztened?! Még csak első órám sincs… Egyébként meg a Hamvaimból című könyv világszínvonalú. És köszi a kakaót. Azért én még visszafekszem úgy 100 évre, ha jönne a hercegem, mondd meg neki, légyszi, hogy hagyjon tovább aludni."

Deli Csenge

Kép: flickr