–

Apám, a kemény, szigorú ember, akinek a hangja erősebben dörgött, mint az isten nyila, úgy féltünk tőle, mert ő volt a jóságos, megrendíthetetlen kőszikla, egy óriás, mindig azt mondta nekem:

Ha nem állsz be a sorba, meg fogsz halni. Nem lehet örökösen lázadni, Éva, fiam.

Hogy nem-e? Dehogynem. Az első pillanatoktól, amióta érzékelem a világot, és vannak emlékeim, lázadtam. Lázadtam a sárgaborsó-főzelék ellen, a kelbimbó, a zöld színű harisnyanadrág, az erőszakos orrfújás, a fülmosás, a délutáni alvás, a matematika, a tanulás, az iskolai rendszer, a HÖK, a buta vizsgabiztos, az igazságtalan tanár, a kegyetlen főnök... és még annyi minden más ellen is, gyakorlatilag egész életemben.

Lázadtam másik babáért, jobb osztályzatért, magasabb fizetésért, szeretetteljesebb megbecsülésért, nagyobb részesedésért a szerelemből, és közben egész végig úgy éreztem, hogy semmim nincs, és én sem vagyok senkié. Hogy bármiben, amit megteszek, és amit megtesznek velem, nincsen semmiféle kegyelem, mert mindenhol a sort láttam, a rendet, a fegyelmet, az egyenlőtlenséget, és ezektől a dolgoktól zsigerileg irtóztam. Nem akartam olyan lenni, mint a többi, nem akartam beállni valahová, majd engedni, hogy megmondják, mit csináljak. És veszettül hittem, hogy én, a nagy szabadságharcos végig kiálltam magáért, és soha nem hagytam magam.

De mindez nem volt igaz.

Mert valójában soha nem álltam ki magamért. Valójában nem is érti senki, ki vagyok, mégpedig azért, mert nem mondtam el nekik. Hiszen sokáig én sem tudtam. De most már egy ideje tudom. Csak elfelejtettem erről szólni az embereknek. Azt vártam, hogy kitalálják azt is, mit szeretnék, merre visznek a vágyaim, mit akarok elérni. Nem tudják, mert nem mondtam meg, hogy fejlődésre vágyom, tanulásra, megbecsülésre, arra hogy valaki azt mondja: igen, ezt jól csináltad. Elismerést szerettem volna a munkámért úgy, hogy nem mondtam meg, mit akarok dolgozni. De én elvártam a dicséretet.

Aztán majdnem belehaltam a csalódások sorozatába.

Meg akartam halni. Bele akartam dögleni az önsajnálatba, a mellőzöttségbe, abba a mellőzöttségbe, amit magamnak vívtam ki.

Nehéz ember vagyok. Így gondolnak rám. Nehéz mellettem lenni, nehéz engem szeretni. El kell engem viselni. Ilyeneket mondanak. Aztán meg olyanokat, hogy nem ismertek még ennyire szórakoztató embert. Felemelnek és eldobnak, és ezen a hullámvasúton ülve egyszer sem szóltam nekik arról, hogy én milyen vagyok, és mit akarok.

Azt pedig egyáltalán nem vettem észre, hogy időközben felnőtt lettem. Most már nem a sárgaborsó-főzelék utálata a tét... vagy egy másik baba megszerzése, hanem sokkal fontosabb dolgok. Az önállóságom. A felnőttségem. A családom. Én magam.

Hogy igenis, legyek fontos annyira magamnak, hogy elmondjam, kimondjam a magam módján, nem titkolva az érzelmeimet. Magamért.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/jacoblund