–

Már megint késő lett, álmos ködburok. Annál a kisasztalnál ücsörgök, amit kislánykoromban a nagymamámtól örököltem. Régen a babáim kávéztak körülötte, most én. Mintha beszippantott volna a kávé örvénye, belém szivárgott ennek a kurta-furcsa éjszakának a zsibbadása. Jólesik a kávé színe, ez a sötétbarna. Át kéne festenem a konyha falát. Olyan sivár így piszkosfehéren, a csempe meg fakó, jellegtelen penészzöld, a fürdőszoba rikoltó sötétkék, ilyen kék nincs is sehol, csak itt, én meg utálom a kéket. Nem is én választottam, hanem még az első feleség, aki itt élt a három gyermekével, ahogy most én élek itt a három gyermekemmel. Kicserélődött a nő a házban, az ágyban, az asztalnál, új gyerekek lettek, új kiságyak, új mesekönyvek. A szőnyeg maradt. Ha legalább én választottam volna a falak meg a csempe színét, nem ilyen lett volna, mint most ez a borzadály. Életszínű lett volna, talán egy kis narancs... szelíd madártej színű sárgával elegyítve, az vidám.

Nem így képzeltem lánykoromban, hogy lesz majd valaki egy megkezdett élettel, és mellészegődöm társnak. Hanem úgy, hogy majd lesz valaki, akinek egyetlen leszek, és akivel együtt kezdek új életet.

Együtt építek házat, választok csempét, orvost, szőnyeget, függönyt az ablakra, pelenkázót, rácsos kiságyat.

Nézem az órát a falon. Elfogyott már belőle az erő, kihagy néhány másodpercet, egy órát késik is. Azon gondolkodom, hogy ezek az elveszett percek soha nem kerülnek vissza többé, az órában sem, bennem sem. Mint ahogy azok a dolgok sem, amelyeket elhagytam a hídon, a sétatéren, az ágyban, a csókban, a zsebemből, az országhatáron, a szülőágyon, az elmúlt évekből, amikor abbahagytam a saját életem, és folytattam valaki másét, amiben nem is voltak, és ha voltak is, kikoptak lassan az ünnepek, a vasárnapok, a karácsony, a húsvét, az újév, a születésnapok.

Az idő, az olvadó órák jutnak eszembe. Az elveszett emberek, akik mellém szegődtek, majd kisodródtak az életemből. Mindegyik átutazó volt, és átutazó lettem én is. Csak most az egyszer akartam, hogy ne legyen így. Egy kis csavargó vagyok három gyermekkel. Aki mindig mindent odaad, elveszít, hátrahagy, csak ez a kisasztalom van még, semmi más.

Sípolt a telefon. Némán néztem, és azt kívántam, hogy bárcsak másé lenne, hogy bűntudat nélkül a földhöz vághatnám kagylóstul. Valamit olyasmit éreztem a levegőben, mint amit az akasztottak éreznek ítélet előtt.

Ő volt az, az apám.
– Otthon vagy? – kérdezte száraz hangon.
– Itthon. Ugyan hová mennék? – kérdeztem vissza várakozón.
Aztán megjelent az ajtó előtt ázottan, és hosszú percekig nem vette le rólam a tekintetét. Fekete szeme volt, szép szeme szúrós nézéssel, sötéten.
– Gyere be. Biztos megfáztál.

Félszegen ült le, és néztünk együtt a semmibe. Talán csak percek teltek el, talán hónapok, talán hatszázhuszonöt év, amíg megszólalt.
– Sajnálom.
Egyetértően bólintottam. Hagytam, hadd beszéljen, én már úgysem mondhatnék semmit.
– Nem voltam jó apa – mondta, miközben bűvölte a cigarettája kanyargós füstjét – nem voltam jó apa – ismételgette magában újra –, de talán majd az unokáimmal másképp...

Hallgattam. Mit mondhattam volna tizenkét év után? Szeretném, ha kellenél valakinek – gondoltam nagyot sóhajtva. – De mit tudnál te adni? Magadon kívül van pár rongyod, a polcodon egymásnak veti a hátát néhány könyv, mert a nagy részét elittad. Odaadtad másoknak vagy tüzet gyújtottál velük, pedig megígérted, hogy egyszer majd nekem adod őket. Aztán van még pár bútorod, és néhány háztartási eszköz, ami ott lapul évek óta a poros helyén. Csaknem húsz éve. És a nagy barna szőnyeg is, igen, amit elvittél, mert neked kellett inkább. Önérzetből. Hogy te legyél a győztes, és mi majd csupasz talpainkkal lépdeljünk az ócska szolgálati lakás hideg betonpadlóján, pucér falak között, mindig emlékezve, hogy... Volt egy családod és egy lányod is volt, de látom tizenkét év után a tekintetedből, hogy őket inkább hagyjuk.

És itt vagy te. Pár esetlen szó, pár elhúzott mozdulat, megtagadás, néhány emlék – mindezek körüllengik ütött-kopott, erős vonalú, szikár személyiségedet.

És van még a kezedben egy táska, talán abban tartod az egész életed. Még irataid sincsenek. Szerencsétlen vagy. Késő van. Ülünk egymással szemben az asztalnál, és magamra gondolok. Föltápászkodom a székről, és némán ácsorgok előtted. Tudtam, hogy nem szabad ma eljönnöd. Ezek után már nem is mondok semmit. Olvasd ki a szememből, hogy nem kellesz – ilyen gondolatok jártak a fejemben, de csak ennyit mondtam:
– Én is sajnálom.
– Tudom, hogy nem lehet bepótolni ezt a tizenegy évet...
Halkan hullott a földre a cigaretta hamuja. Nézte egy darabig, aztán szétmorzsolta a szőnyegen.
– Tizenkettő – javítottam ki, és a szavaim keményen koppantak a falon.
– Tizenkét évet. Nem tudtam, hogy kell...
– Én nem haragszom rád, apa.
– Ígérted, hogy jössz akkor, amikor nyílnak az akácok, és nem jöttél.
– Nem jöttem, apa.

Néztem, mennyire beárkolták az arcát a ráncok. Már szemüveget hord. Gyengén lát, és őszbe borult a haja. A kemény vonások ugyanolyanok, mint azelőtt. Csak a szép száját örököltem tőle, és a nagy, fekete, fájdalmas szemét. Hirtelen nem találta a helyét, mintha levegő után kapkodott volna.
– Elmegyek – mondta – új életet kezdek.
– Nem újdonság – válaszoltam. A hangom színtelen volt.
– Van egy nő, akit szeretek. Román. Talán vele majd sikerül.

Nem néztem rá. Tagadólag ráztam a fejem, és összeszorítottam a számat.
Felállt a nagy ember, egyensúlyozott egy darabig előttem, majd levette a karóráját, odarakta elém:
– Ezt a nagyapád hagyta rád. Svájci óra. Vigyázz rá, értékes. Majd, ha fiad lesz, add tovább neki. Isten veled, leányom.
És kiviharzott az ajtón.

Most annál a kisasztalnál ülök megint. Velem szemben a gyermekeim apja. Elhúzódik tőlem, sötéten néz maga elé, összefonja a karját. Üres csönd van közöttünk, néma, égbekiáltó, súlyos zsibbadás.
– Sajnálom – mondja, pont úgy, ahogy apám mondta néhány évvel ezelőtt.

Régebben szerettem volna, hogy egyszer majd az egyetlen legyek valaki számára. Eltűnődtem rajta, hogy talán nem is kéne marcangolnia a bűntudatnak, amiért nem figyeltem rá eléggé: a gyerekeimre figyeltem csak, és hagytam, hogy eltávolodjon a sűrű, határidős munkáival együtt, amelyekkel körbefalazta magát. Hagytam a hajszálnyi szakadékot akkor, ami most itt tátong közöttünk, és már nem hajszálnyi, nem tudok rá hidat vonni. Talán nem is kéne mellette lennem, lehetnék én egy szerető, és akkor legalább velem csalnának meg valaki mást, és nem engem.

Lehúzta az ujjáról azt a gyűrűt, mint a karóráját az apám, az asztalra tette, és kilépett az ajtón. Halkan csukta be maga mögött.

Most itt ülök megint ennél az asztalnál. Egyedül vagyok. Nem fenyeget az a veszély, hogy kilépek az ajtón, és itt hagyom magamat. Mindjárt hajnalodik. Kihagy az órám, néha nem méri az időt.

Cogito interruptus.

Késő van.

Mágori Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/KristinaJovanovic