–

Botladozunk a kezdetektől fogva. Sokszor fogalmam sincs, mit kéne csinálni, vagy ha van is, nem jól adom át. Miközben a gyereket tanítgatom, én esek akkorát, hogy beleremeg a föld. Megkaptam, kiszenvedtem azt a kis csomagot, és hiába minden felkészülés, fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Persze megetettem, tisztába tettem, ringattam, de úgy néztem rá, ahogy ő most hétévesen a jégre: biztos vagy te ebben? (másik változatban: hülye vagy?!) Semmiben sem voltam biztos, de már csúszni kellett, már meg kellett tenni az első lépéseket, mert nem volt más választás. Régen, amikor még engem tanítgattak a jégpályán, sírással küszködve tízig számoltam az eséseket, utána úgy voltam vele, hogy itt már fölösleges a matematika. Anyaként ugyanezt éltem át az első néhány évben.

Botladoztunk akkor is, amikor a lányom járni tanult, én meg a két kis kezét fogva vezetgettem órákon át, sajgó derékkal. Előbb tudott állni, mint ülni, úgyhogy ha elfáradt, megbotlott, rögtön hanyatt vágódott... vagy én estem el a lábában. Abban az évben több időt töltöttünk négykézláb, mint állva. Lép-lép-csúszik, elesik, borul, sír. Feláll.

Végigbotladoztuk az ovikezdést, a betegségeket, hol én felejtettem otthon az egyik kesztyűt, hol őt lökték fel... de az is előfordult, hogy kinőtte a korcsolyát. Egyszer az egyikünk esett el, másszor a másikunk, megijedtünk, szlalomoztunk, ismerkedtünk a jéggel, az emberekkel, a szerepekkel, a sebtapaszokkal, a módszerekkel, a szabályokkal. Hol irigykedve néztünk másokat, akik egy mozdulattal, könnyedén átszelték a pályát, hol mi segítettünk fel valakit.

Rájöttünk, hogy előbb-utóbb a legjobbak is elcsúsznak, elesnek, ahogy mi, de azért van a biztonsági korlát, hogy legyen miben meg- és felkapaszkodni. Jöttek új emberek, új pályák, új kihívások, de mindig léptünk egyet előre.

Lép, lép, na még egyet, ugye, megy ez!

Túléltük azt is, amikor megrepedt alattunk a jég. Már tipegtünk, néha szaladtunk, de akkor jókorát estünk: jött a válás, a hazaköltözés, a szembesülés a múlt árnyaival. Nem nyelt el a víz, találtunk menedéket és segítséget is, amikor én egy kicsit leültem a pálya szélén, és kifűztem a korcsolyát. A lányom a nagymama karján botladozott tovább, míg én kifeküdtem minden bajomat, ittam a meleg teát, és szép lassan visszamerészkedtem a jégre.

Ismerős volt, mégis új, más módszerrel kellett megtanulnom siklani. De sokat gyakoroltam, és biztosabb, gyorsabb, pontosabb lettem, mint valaha.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nincs már olyan jég, ami ne bírna el minket, nem ijedünk meg a rianásoktól.

Egyre bátrabbak lettünk, a kis kócos meg én, már nem méricskélünk minden lépés előtt, és nem esünk akkorákat. Fogjuk egymás kezét, mert azt nem engedtük el egy percre sem, kicsit összeizzad a tenyerünk, egymásra mosolygunk, és siklunk tovább. Lép-lép-csúszik.

Karácsonyra saját korcsolyát akar. Azt hiszem, megyünk a Balatonra.

 

Fenyvesi Zsófi

Kép: iStock by Getty Images