–

Nem tudom, említettem-e már itt, de a Száz év magány a kedvenc könyvem. Tizennégy éves voltam, amikor először a kezembe került, azóta minden évben újraolvasom, és minden alkalommal ugyanolyan lenyűgözőnek találom. Mégis, nem az első olvasás volt a legnagyobb hatással rám, hanem nagyjából a negyedik vagy ötödik, mivel akkor kerültem annyira közel a családom történetéhez, hogy tudatosuljon bennem, mennyire hasonlítunk a könyvben szereplő famíliára.

Szerintem addig is éreztem a párhuzamot, de nem fogtam fel, és nem is értettem, miért van az, hogy semmivel sem azonosulok annyira, mint a Buendíákkal, és az ő véget nem érő szélmalomharcukkal a boldogságért. Akkor még nem tudtam, de a saját családomat láttam az ismétlődő személyiségekben és sorsokban, és magunkat láttam a szereplők mindent átszövő magányában is.

Ahogyan mindannyian a saját kis szobájukba zárkózva rágódnak a maguk problémáin, észre sem véve, hogy a többiek is ugyanannak a történetnek a szereplői, mint ők. 

Márpedig én éveket töltöttem a saját képletes szobámban, elzárva mindenkitől, azon morfondírozva, mennyire nem hasonlítok rájuk.

Anyám halála után annyira futotta tőlem, hogy fáradtan fürkésszem az engem körülvevő emberek reakcióit a gyászra, és próbáljam belőni, mi lenne a „helyes” válasz az engem ért traumára. Ez volt az első ilyen élményem, rögtön a mély vízben kezdtem, és az ezt követő viselkedésem egyáltalán nem olyan volt, mint amit a környezetemtől láthattam. Ugyanis – úgy, ahogy a könyvbeli Buendíák esetében – az én családomban is alapvetően két személyiségtípus ismétlődik, és valahogy mindig annak a reakcióját tartottam a normálisnak, amelyik nem hasonlított az enyémre.

Ott vannak a harsány, ambiciózus álmodozók, mint az apai nagyanyám, apa öccse vagy a nagynéném, akik lazán hozzáláncolják magukat egy fához az igazság nevében, és a szomorúságot kicsapongásban élik meg. A másik oldalon az anyai nagyszüleim és a nagybátyám állnak, valamint az apám és a húgom, akik elmélkedő, magukba forduló típusok, és sokkal jobban szeretik elemezni a világot, mintsem hogy a megváltoztatásán ügyködjenek.

Az egyikben nem láttam a szomorúságot, ami bennem megvolt, a másik pedig birtokában volt egy olyan komoly, sztoikus méltóságnak, aminek én sosem. Így vagy úgy, de egyik családtagom gyásza sem nézett ki úgy, ahogy az enyém.

Vagy túl hivatalos, csendes volt, vagy nem láttam benne eléggé a szenvedést ahhoz, hogy elfogadhatónak tartsam, holott nekem is ez a fajtája jött volna természetesen. Az én fájdalmam hangos volt, értelmetlen és destruktív, nem olyan, mint amit a tévében vagy anya családjánál láttam. Ez a különbség nekem azt a benyomást adta, hogy ők még ezt is jobban csinálták, mint én, vagy legalábbis jobbak voltak abban, hogy elrejtsék, ami nekem sosem ment.

„Bőr a bőrhöz ér” – Mi, heten kipróbáltuk, milyen, ha egy napra (na jó, pár órára) magunkra figyelünk

WMN Egszsg – 2020. október 20. – DTK

Egy ponton megtudtam, hogy ennek neve is van, depressziónak hívják, és a tény, hogy lett egy ilyen címkém, még inkább azt az érzést keltette bennem, hogy egyedül vagyok a problémáimmal. Aztán, ahogy az életem nagyjából visszarendeződött a megszokott kerékvágásba, és már nem fájt annyira minden, hogy izoláljam magam másoktól, végre elkezdtem beszélgetni a családommal ezekről a dolgokról, és rájöttem, hogy mennyire nem volt igazam.

Egyrészről végre elkezdtem elfogadni a mintát, ami ellen addig küzdöttem, miszerint sok rokonomra hasonlítok (akkor is, ha ez azt is jelenti, hogy anyámra annyira nem); másrészről rájöttem, hogy még azok a szeretteim is, akikre nem ütöttem annyira, sok olyan dolgot éltek át fiatalon, mint én; és az érzelmek, amiket ezek ébresztettek, bennük is hasonlók voltak. 

Megtanultam, hogy ők sem immunisak a fájdalomra. Nem kímélte meg őket jobban az élet, mint engem, nagyon sok mindenben osztoznak a sorsomon – csak sosem tudtam róla, mert nem kérdeztem meg őket, annyira azt feltételeztem, hogy ők nem lehetnek olyanok, mint én.

Pedig egyébként egészen logikus a dolog, már csak azért is, mert a mentális betegségek esélyét nagyban növeli, ha másnál is előfordult a családban, az én konkrét bajom pedig elő se jött volna, ha nem öröklöm valahonnan a hajlamot. Persze ahhoz, hogy egy embernél kialakulhasson valami hasonló, csak ritkán elég az örökség, a hajlamon felül általában szükség van egy kiváltó okra, egy traumára is. Abból pedig volt mindannyiunknak bőven, és kit jobban, kit kevésbé, de mindenkit megváltoztatott.

A depresszió betegség

A major depresszió Európában tudományos becslések szerint körülbelül negyvenmillió embert érint. A jelenség nem egyszerű szomorúság vagy fáradtság, hanem egy olyan, összetett tüneteket mutató mentális betegség, amely megfelelő kezelés nélkül negatívan érintheti az érintettek egész életét, és akár súlyos társbetegségekkel is járhat. A depresszió megjelenése húszéves kor körül a leggyakoribb, és a legtöbb beteg az 55 és 74 év közöttiek korosztályából kerül ki. A családi kórtörténet növeli a major depresszió kialakulásának kockázatát; a súlyos betegek elsőfokú rokonainál kettő-négyszer gyakoribb a depresszió előfordulása.

Amikor elkezdtem kutatni ezeket a mintákat, nagyon sok mindent megtudtam a családomról, a történetünkről, és egyre több olyan pillanatot fedeztem fel benne, amik az én életemet tükrözték. És igen, a fájdalmamat, a betegségemet is. Megtudtam, hogy a dédnagyanyám öt testvért veszített el a holokausztban, őket családostul törölték el a föld színéről, és hogy ez az oka annak, hogy belőle már távolságtartó, zárkózott szülő lett, aminek a következményeivel a lányának kellett megtanulnia együtt élni. Azt is elmesélték nekem, hogy a nagymamám és a nagynéném is korán találkozott először a gyásszal, és hogy akiket az élet elvett tőlük, nem voltak sokkal idősebbek, mint én most.

Hallottam a nagyapámról, akit sosem ismertem, és aki legalább akkora, ha nem nagyobb démonokkal küszködött, mint én, amik élete végéig követték őt, és aki ugyanúgy nem kapott levegőt művészet nélkül, ahogy én fuldoklom, ha leteszem a tollamat.

Arról is, hogy milyen lehetett az a fokozatosan elfogyó, nagy, hangos család, ami a születésem előtt létezett, és amilyet én is mindig szerettem volna. De amit sose láttam, csak a lenyomatait észleltem. Olajfestményeket láttam, távoli unokatestvéreket, és pár kósza dallamot egy elektromos zongorán. 

Nem sok minden maradt fenn a rokonaim gyászából és szomorúságából, mert ahogyan én, úgy ők is egyedül érezték magukat, amikor megtörténtek a tragédiák. Ők is ugyanúgy zárták magukra a szobáik ajtaját, mint a Buendíák, ahol magukra maradtak a szégyennel, a depresszióval, a fájdalommal. És mindig csak akkor beszéltünk ezekről egymással, amikor már külön-külön átmentünk ezeken, mert van egy hatalmas fal, amit ez a betegség emberek közé emel, ami elhiteti veled, hogy csak te vagy ilyen elkeseredett és elfuserált az egész világon. 

Annyira lefoglaltak minket a különbségek a sokgenerációnyi hangos, őrült, világmegváltó Arcadiók és a tűnődő, elemző Aurelianók között, hogy elfelejtettük keresni a közös pontokat.

Egyikünk sem állt meg a maga idejében, hogy elgondolkodjon, és nem is jöttünk rá, hogy ami összeköt minket, az nem a vér, hanem a már-már nevetségesen drámai csapások, amiket az élet mért ránk, és hogy miközben ezek megtörténtek velünk, abban a hitben éltünk, hogy egyedül vagyunk.

Pedig így vagy úgy, mind megküzdöttünk ezekkel a démonokkal. Voltak, akik erősebben emelkedtek ki. Néhányan most is harcolunk. Vannak, akik végleg elvesztették a csatát. De az egy nagyon fontos összekötő kapocs mindannyiunk között, hogy sosem vakarhatjuk le magunkról a fájdalmat, amit az élettől kaptunk. Együtt kell élnünk azzal az emberrel, akit csinált belőlünk, és ezzel a teherrel tudunk csak létezni. És a fantasztikus dolog az, hogy mi nem csak létezünk, mi virágzunk. Mint a betonból is kitüremkedő, makacs kis gyomok vasakaratú gyökerei, amik akkor is ragaszkodnak az életükhöz, amikor már az ezredik ember is megpróbálta a földbe taposni őket.

A veszteségeink és a depressziónk ellenére, így vagy úgy, mind jó emberekké váltunk, akik csodálatos dolgokat hoztak ki az életükből, ha máshogy nem is, azzal, hogy a másiknak adtunk belőle. 

Az apai nagyanyám a legizgalmasabb ember, akit ismerek, és semmi sem tudta elvenni a mosolyát. Apa öccse pofátlanul menő, és az a baj, hogy már reménykedni sem merek, hogy valaha olyan leszek, mint ő. Anya szüleiben annyi szeretet maradt, miután elvesztették őt, amit magukba is zárhattak volna, helyette mindennap odaadják a világnak. A testvérei pedig mára mind gyönyörű családot tudhatnak a magukénak, és sokkal jobb szülők, mint amilyennek magamat tudnám elképzelni. 

A nagybátyám szerint mi a jég hátán is megélünk, de ez szerintem csak részben igaz. Azt én is látom, hogy a jég, a fájdalom, a depresszió, a veszteség ingatag talaja tényleg ott van mindannyiunk alatt. Ez egy nagy része annak, akik vagyunk.

De szerintem az, hogy képesek voltunk otthont építeni rá, nem az önálló sikerünk. Nem a legyőzhetetlen személyiségünk vagy az akaratunk tart fenn minket. Illetve igen, csak nem az egyéni, hanem a kollektív élni akarásunk és kalandvágyunk az, ami egyensúlyban tartja a jegünket. Azért nem billen ki, mert együtt állunk rajta. És tudom, hogy ameddig így van, sosem hagyjuk majd elsüllyedni egymást. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images