–

Ez történt idén nyáron is, vagyis a szokásos egészségügyi szűrések. Viszont a mammográfiát végző orvos a szokásos „Minden rendben. Itt a CD, tessék eltenni” – mondat helyett  azt mondta: „Tessék visszajönni, csinálunk még egy felvételt a jobb melléről.” Aztán csináltak még két felvételt, aztán átmentünk egy másik szobába, ahol csináltak ultrahang felvételt is, és valahogy nem akart elhangzani az a két szó: Minden. Rendben. Cserébe viszont az orvos megmutatott egy kis elváltozást, amiből nekem látnom kellett volna valamit (nekem, aki a gyerekemet sem láttam az ultrahang felvételeken kábé hat hónapos koráig, mire komplett arca lett).

A szó, amit nem mondunk ki

Szóval néztem a foltot, ami sötétebb volt, mint lennie szabadott volna, és hallgattam az orvost, aki mondta, hogy akkor most ezt meg kellene szúrni, és akkor veszünk belőle mintát, utána pedig eldöntjük, mi a következő lépés.

Minden nagyon egyszerűen ment, alig telt el 40 perc azóta, hogy beléptem a rendelőbe, és egyik esemény követte a másikat.

Lépésről lépésre kerültem egyre közelebb a rettenethez, a szóhoz, amitől egész gyerekkoromban féltem, a szóhoz, amit tapintatosan senki nem ejt ki.

De mutatják a foltot, készítik elő a tűt, csinálják a biopsziát, én meg lassan kezdem elveszíteni a kapcsolatomat a saját testemmel, és kezdem meggyűlölni a jobb mellemet. Hát, mi rosszat tettem én veled, hogy így büntetsz – mondom magamban –, és közben pörgetem a fejemben az adatokat, vajon mit jelenthet a 10 mm, milyen esélyem lesz a túlélésre, milyen kezelések jönnek majd, ki fog-e hullani a hajam. Alig várom, hogy végre kiülhessek a váróba, és végignézhessem a neten, milyen találatok jönnek fel a „mellrák” szóra.  

Az orvos közben látja, hogy rohadtul kivagyok. Remegek is, amit az asszisztens nagyon kedvesen azzal indokol, hogy a gépek miatt hideg van a szobában. Persze, a gépek. Az a kurva mammográfia. Az a gyilkosom, hóhérom. De nem a hidegtől fázom. Belülről kezdek lefagyni.

Nem tud már másra gondolni az agyam, mint a rákra, és szép lassan kezdem magam leválasztani a testemről. Cserbenhagyott. Nem érdemli meg, hogy szeressem.

„Hát, nem ezért jár szűrésre?”

Aztán lassan véget ér a mintavétel. Négyszer is megszúrják a kis foltot, hogy biztosan minden részéből legyen minta, aztán megkérnek, hogy üljek le kint, és várjam meg a papírjaimat. A doktornő, kezet fog velem, miközben öltözöm, és még odavet távoztában egy mondatot: „Hát, nem ezért jár szűrésre?!”

Ahhoz is fáradt vagyok, hogy válaszoljak neki. Csak bólintok. Aztán később, már a barátnőimmel csetelve jut eszembe a válasz. „Nem. Nem ezért járok szűrésre. Azért jövök ide, hogy újra és újra megnyugtassanak, nincs semmi baj.” Bazdmeg – teszem még hozzá, amit viszont tényleg nem érdemelne meg a doktornő.

Alapos, higgadt, professzionális minden, amit csinál. Nem tehet róla, hogy most adtam életemben először egy darabot a testemből egy Petri-csészébe, hogy figyelgessék, mi szaporodik fel belőle.

„Mindenki bekaphatja”

Aztán megkapom a papíromat, és hazaindulok. Reggel jöttem be a kórházba, otthon még csak most ébredezik a gyerek. Valamit mondani kell majd neki. Persze jó kérdés, hogy mit. Hazudni nem fogok. Titkolózni nem akarok. Valami olyat kell mondani, ami tényszerű: „Anyának lehet, hogy rákja van.” Ez elég tényszerű? Sírni szeretnék az autóban, miközben hazafelé vezetek, de valahogy mégsem megy. A barátnőim az egyetlenek a világon, akik tudják, mi történt, azonnal mellém állnak. Tartanak, senki nem pánikol, senki nem nyugtatgat, de mindenki dühös. Ez a legjobb. Én is dühös vagyok.

Otthon aztán azt mondom: „Az egyik eredmény nem volt jó, úgyhogy újabb vizsgálatot kellett csinálni. Megszúrták a mellemet, ez most egy picit fáj. Most várni kell az eredményre.” Büszke vagyok magamra. Nem sírok. Nem remeg a hangom.

Mire hazaértem, alábbhagyott a dühöm, és átváltottam praktikusba: vagy az van, hogy rákom van, és akkor milyen jó, hogy időben kiderült, vagy pedig az van, hogy nincs rákom, és akkor meg mindenki bekaphatja, 100 évig fogok élni.

A gyerek meghallgat, néz egy nagyot, de nem pánikol be. Kérdez még párat, beazonosítja, hogy mi lehet a baj, aztán megkérdezi mikorra lesz eredmény: „10 nap kb” – válaszolom, és közben elindul bennem a visszaszámláló.

Telnek a napok. Várom, hogy vajon hogyan hat rám, hogy most ilyen hangosan ketyeg az óra. Arra számítok, hogy ugyanúgy fogok reagálni, mint az anyám a végstádiumában, aki a legjobban azt sajnálta, hogy többet már nem fogja a szél megfújni az arcát.

Kutyasétáltatás közben beletartom az arcomat a szélbe, és azt gondolom, ez az, bármi is lesz az eredmény, legalább most már jobban fogom értékelni a hétköznapi örömöket. A szelet – leginkább. Aztán persze a harmadik nap után már leszarom a szelet. Lassan minden visszaáll a régi rendszerbe, én meg úgy viselkedem, mintha semmi nem történt volna.

„Az ember túl gyorsan felejt” – írja valahol Jane Austen, én pedig maximálisan egyetértek vele, és nagyon hálás vagyok azért, hogy tudok felejteni.

„Haragszom a világra”

Aztán a kilencedik napon felhív a kórház: megjött az eredmény, tessék bejönni érte. Tudtam, hogy ez lesz, előre elmondták, semmit nem fognak a telefonban közölni, be kell menni. Újra ott ülök a váróban. Minden ugyanaz. Csak én lettem kilenc nappal (és kb. 1000 évvel) idősebb. Aztán szólítanak, és a doktornő elmondja, hogy a biopszia eredménye negatív, de ő szerinte mégsincs az egész rendben, kellene még egy vizsgálatot csinálni. Menjek el MRI-re.

Ez az a pont, amikor cseppfolyóssá válok, és azt érzem, nem bírom tovább a bizonytalanságot. Ennél már az is jobb, ha megkapom a rák-billogot. De persze nem mondok semmit. Elveszem a tájékoztatót, aztán a kocsiban felhívom a másik rendelőt, és kérek egy időpontot a vizsgálatra. Aztán megírom a barátnőimnek, hogy bassza meg. Azt hiszem, picit hosszabban írom, de ez a lényeg – és ezzel mindenki egyet is ért. Várunk a következő hétig, addigra kaptam időpontot.

Most már dühös vagyok. Ez a szorongásomnak jót tesz, mert ad valami tárgyat, amire haragudni lehet. Haragszom arra a 10 mm-es foltra, haragszom a „sűrű mellállományomra”, haragszom a világra.

„Három. Kibaszott. Nap.”

Aztán eljön a vizsgálat ideje. Reggel hétre kell mennem. A barátnőim bejelentkeznek már hajnalban. Mindenki drukkol, mindenki gondol rám, mindenki velem együtt skandálja: bassza meg, nem lesz semmi baj. Ezzel a magabiztossággal fekszem be az MR készülékbe. Sajnálom, hogy nem adtak előtte egy kis pálinkát, és hogy nem lehet táncolni. Az ütem megvan, és kábé fél óráig még nem is annyira kibírhatatlan az egész, aztán az utolsó tíz perc már maga az inkvizíció. Mindent bevallok, csak kérdezzenek. Igen, negyedikben én törtem össze azt a lombikcsövet a folyosón. Igen, kidobtam a gimiben kukába anyám szendvicseit, és azt hazudtam, hogy megettem. Mea culpa, mea maxima culpa. Mindent bevallok, csak legyen már vége.

Aztán vége lesz, és közlik, 72 óra múlva eredmény. El sem hiszem, hogy ennyi időm van. Hogy van újabb 72 órám arra, hogy várakozzak. Vajon ezt valami tréningen tanulják az orvosok? Hogy ha 72 órát mondanak, az rövidebbnek tűnik, mint a három nap? Három. Kibaszott. Nap.

De már megszokom. Nem is lepődöm meg igazából. Bólintok. Aztán bemegyek az irodába. Elmondom a többieknek is, hogy mi van.

Tudniuk kell, mert érzem magamon, hogy teljesen hülye vagyok. Türelmetlen és durva. Vajon miért? Hát, mert lehet, hogy rákom van, bazdmeg, azért.

A kollégák irtó helyesek. Mindenki megerősíti, ilyen velem nem fordulhat elő, biztosan nem lesz semmi. Cukik. Ők nem várnak már 21 napja. Nekik még csak most kezdődik a számolás. És persze, én vajon mi mást mondanék. Ugyanezt: „Nem lesz baj.” Nekik még el is hiszem. Egy pillanatra elhiszem, hogy nem lesz baj, vagy ha az is lesz, mégsem lesz. Minden rendben van. Jó emberek vannak körülöttem.

„Kilégzés. Belégzés.”

Aztán dolgozunk, és másnap is dolgozunk, tesszük a dolgunkat, aztán egyszer csak beérkezik egy e-mail. Alig telt el 24 óra, de látom a feladóból, hogy az MR eredménye az. Azonnal rákattintok, kinyitom a csatolmányt, és olvasom „nagy biztonsággal kizárva az invazív carcinoma”.

És elkezdek sírni. Visszatarthatatlanul kiszakad belőlem. Az elmúlt három hét minden pillanata összesűrűsödik ebbe az egy A4-es oldalba, és én végre levegőt veszek. Ekkor veszem észre, hogy három hétig visszatartottam a lélegzetemet.

De most kilégzés, belégzés. Élek.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images