„Felénk fordította a lovát, miközben a gyerekeimet magam mögé rántottam. Akkor értettem meg igazán, milyen lehetett jobbágynak lenni.” Egy olvasónk megírta, milyen az, amikor a hatalom és a pénz teljesen elszáll valakivel – és te ott állsz mellette, kiszolgáltatottan. Nem egy elvont politikai írás, hanem két nagyon is valós történet arról, mit jelent ma „alul lenni”. Olvasd el Hédi írását. Dühös, őszinte, fájdalmas. És nagyon is ismerős.

Mi történik azután, hogy megszületik egy gyerek? Nem elméletben, nem a cuki fotókon, hanem a kanapén ülve, fehér zajra meredve, egy kézzel etetve, a másikkal bögrét mentve a padlóról. Ez a szöveg nem tanácsot ad, hanem tapasztalatokról mesél. Fáradt, de szeretetteli napló a szülés utáni túlélésről, a gyeskontyról, a nyekergő csodáról és a lakásban motoszkáló idegen férfiról, aki történetesen a gyerek apja. Viola Beáta vendégposztja.

Hogyan veszíti el egy anya a gyerekét egy bántalmazó kapcsolat után? Látlelet arról, milyen az, amikor a rendszer nem védi meg az áldozatokat.

Tíz év. Nyolc lombik. Két inszemináció. Megszámlálhatatlan vizsgálat, fájdalom, remény, gyász. És a gyereknapon – amikor a civil szervezet, ahol Mónika dolgozik, játékokat oszt a kollégák gyerekeinek – ő nem kap semmit. Mert nincs gyereke. Mintha ettől kevesebb lenne. Ez nem egy döntés volt a részéről. Ez egy történet. Az övé. És sok más nőé is. Akik többnyire csendben vannak. Olvasónk, Mónika írása.

Sokunk nevében szólal fel az alábbi sorok írója, amikor arról beszél: annyira fullasztóvá vált az élet az országban, olyan sokan vannak ellehetetlenítve, kerültek a tönk szélére vagy már egyenesen nyomorognak, hogy a Szózat sorairól is – „itt élned, halnod kell” – már inkább egy bántalmazó kapcsolat jut eszünkbe. Olvasónk írása.

Előre szólunk: rettentően nehéz végigolvasni a narcisztikus szülők gyermekeinek vallomásait. Ám aki hasonló cipőben jár vagy járt, annak megkönnyebbülés lehet látni, nincs egyedül, és ebből a magányos börtönből igenis létezik kiút.

Fiatal olvasónknak az volt az álma, hogy kórházi-klinikai gyógyszerészként dolgozzon. A magyar egészségügyben uralkodó, abszurd állapotok miatt azonban több év kínlódás után úgy döntött, feladja ambícióit, mert egyszerűen képtelen tovább nézni, ami ma Magyarországon a kórházakban folyik.

„Sokszor érzem, hogy a tudásom, tapasztalatom, és persze a korom hatalmas gát, amit nem nagyon tudom, hogyan ugorjak át” – írja olvasónk, aki elmeséli, 55 éves munkakeresőként milyen tapasztalatokat és csalódásokat gyűjtött be az elmúlt években. Olvasói írás.