–

Egész életemben azt éreztem, hogy velem van a baj. Hogy nem vagyok elég jó lánya anyámnak, hogy nem vagyok elég tökös lánya apámnak, nem vagyok túl jó tesó, nem elég az iskolai teljesítményem és végképp nem elég az a pénz, amit keresek. Túl szép se vagyok, kövérebb is, mint kellene, a hajam is elég vékony szálú. Sosem tetszettem a férfiaknak. Van bennem valami visszataszító – gondoltam –, biztos velem van a baj. 

Leéltem harminc évet önhibáztatásban, önbántalmazásban, önszabotázsban. Egy szardarabnak éreztem magam, és gyakran hagyta el a számat saját magam jellemzésére az a szó, hogy undorító. Undorító vagyok – gondoltam és meggyőződésből vallottam. Amióta az eszemet tudom, velem volt lépten-nyomon egy erős, mély, zsigeri érzés: a magány érzése. Az a fajta sötét, meg nem értett, belső egyedüllét, aminek a fájdalmában oly sokszor vesztem már el teljesen. 

Így kezdődtek a depressziós fázisaim tinédzser koromban. Éjjelente némán üvöltve sírtam a párnámba, hogy még véletlenül se hallja meg senki a kis panellakásban, hogy valamit is érzek. Alig bírtam másnapokon felkelni. Fájdalmas volt a fogmosás, végtelenül nehéz volt az öltözködés vagy bármilyen mozgás, cselekedet, gondolkodás. 

Vagy minden érzést éreztem egyszerre, vagy nem éreztem semmit. Maga volt a pokol.

Sosem felejtem el, amikor anyám bejött hozzám a szobámba, és azt mondta, hogy: „Szedd már össze magad, mert így nem fogsz kelleni senkinek!” Hittem neki. A magányom, a depresszióm megmaradt, sőt erősödött, de megtanultam mosolyogni hozzá – talán úgy majd kelleni fogok valakinek.

Húsz évvel később már tudom, hogy ez nem így működik.Főiskola alatt jól elvoltam, teltek az évek, próbáltam némi élettapasztalatot összeszedni. Nulláról kellett kezdenem. Egy furcsa félelem a férfiak iránt erősen bekapcsolt ezekben az években. Nem tudtam, miért, de éreztem, hogy ez így helyes. Kell ez a félelem. Kell ez a távolságtartás. És amíg bírtam, távol is tartottam őket – közben pedig mindennél jobban vágytam valakinek a közelségére. Igazi közelségre. Nem jött. Majd ahogy illik, vagy ahogy az élet követeli, megházasodtam. Öt évvel később el is váltam. 

Akkor álltam neki ötödik alkalommal a terápiámnak. A már jól megszokott mély magány mellett valamiért bekapcsoltak egyre erősebb és erősebb szorongások. Ismered ezt? 

A szorongások kegyetlenek. Mintha akkor is akadályt keresne az agyad, amikor minden simán mehetne. Mintha direkt akadályozna abban, hogy bármit is végre tudj hajtani. Mintha távol akarna tartani mindentől és mindenkitől. 

Itt tartottam hát harmincöt évesen, magányosan, félve. Fel is adhattam volna. Hidd el, nagyon sokszor eszembe jutott, hogy feladom. Voltak napok, amikor bármit megtettem volna, csak ne kelljen már éreznem ennyi mindent! Csendre vágytam, főleg a fejemben.

Már harmadik éve jártam terápiába. Az antidepresszáns nagyon sokat segített, de még többet segítettek a képek, amikkel dolgoztunk. Vájkáltunk. Kerestünk. Kutattunk. És ahogy megismertem magam, egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam a tudattalanomban, míg nem a kellős közepén megtaláltam egy olyan eseménysorozatot, amely magyarázatot adott a felnőtt életem minden elcseszett érzésére. 

Szexuálisan molesztált egy férfi rokonom. Évekig. Hiszed vagy sem: én erről nem tudtam. Van ilyen. Az ember tudattalanja egy nagyszerű önvédő rendszer, ki- vagy lekapcsolja azokat a részeket, amikkel a személyiség nem tudna tovább létezni. Nekem ezeket az élményeket kapcsolta ki, fojtotta le és altatta, amíg csak bírta. 

Valószínű elengedhetetlen volt az is, hogy én is megerősödjem és rálássak a személyiségem mély bugyraira ahhoz, hogy képes legyen elhinni a tudattalanom, meg fogok tudni birkózni ezekkel az élményekkel. Igaza volt. A tudattalan bölcs. 

De nem csak az abúzus okozott károkat. Iszonyatos bizalomvesztést szenvedtem kislányként: anyám cserben hagyott.

Nem emlékszem sok mindenre, és azt is jól tudom, hogy az agy nem feltétlenül arra emlékszik, ami történt, hanem ahogy azt mi megéltük; így lehet, hogy valamennyire torzak az emlékeim, de az érzésben nem tévednek. Tudom, mert érzem, hogy így volt: anyámtól kértem kislányként segítséget, mert bántottak. De ő hárított: „Jaj, biztos félreérted, ő nem csinálna olyat, ő nem bántana.”

Nem értettem félre. Csinált olyat. Bántott.

Hosszú-hosszú évek önismereti munkája során sikerült megértenem a legmélyebb magányom okait. Cserbenhagyottság, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, elutasítottság. 

A tény, hogy egyedül kell megküzdenem mindennel, erőssé tett ugyan, de egyúttal végtelenül gyengévé is. Annyira nagyon szerettem volna, ha nem kell egyedül küzdenem. Szerettem volna, hogy szeressenek, de halálosan féltem, hogy ha szomorú leszek, nem fogok kelleni, vagy hogy ismét cserben hagynak, és nem számíthatok segítségre. 

Féltem, hogy nem szeret, aki bánt. Az a gyermek, akit nem szeretnek, nem a szüleit fogja megutálni emiatt, hanem saját magát. 

Ma már majdnem elhiszem, hogy szerethető vagyok. 
Ma már majdnem tudom szeretni saját magam. 

Ma már majdnem elhiszem, hogy ha szomorú vagyok, sem hagynak el. 

Ma már néha merek önmagam lenni, és ez rohadtul csodálatos!

Azért írok erről, mert hiszem, hogy a történeteink gyógyítanak minket is és másokat is. 
Azért írok erről, mert ma is vannak szülők, akik nem hisznek a gyerekeiknek. 
Azért írok erről, mert valakinek el kell mondanom. 
Azért írok erről, mert nekem is jó lett volna tudnom, hogy van megoldás, van választás, van kiút – még ha nem is egyszerű, de akkor is van. 

Ida

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images