–

Megörültem

Naivan, a kétségbeesés kimerültségétől nem elég éberen. Írta, hogy neki van egy kiadó szobája, látta a hirdetésemet, és azt, hogy én pedig épp keresek.

Osztálytársak voltunk az általánosban, nem most volt, de mégis bizalmat szavaztam neki, mert olyan rendes volt tavaly télen, amikor kölcsönadta a korcsolyáját. Biztos a vele lakással sem lesz baj, jól kijövünk majd egymással. Hogy egyik tényből hogyan következett a másik, azt magam sem értem, ha így utólag visszagondolok. Főleg, hogy az együttélés még azoknak is nehéz feladat, akik tényleg és biztosan együtt tervezik. Hát még két szinte teljesen idegen embernek. 

Odaköltöztem

Az elején persze nem tűnt fel. A sokadik utasítás után vettem észre: fogy a levegő.

Kezdtem beszorulni egy kicsi élettérbe, amelyből eltűnt a spontaneitás, mert a mindennapok egyediségének nyomai, morzsái gondosan fel lettek söprögetve. A REND lett a rendezőelv, mi igazodtunk hozzá, nem ő hozzánk.

Utánam pakolt. 

Eltette a kesztyűmet. 

Eltette a teaszűrőmet.

Rátette a még nem forró vízre a fedőt, amíg nem voltam ott. 

Arrébb rakta a kis lekvárosüvegeket.

Táblázatot nyomtatott, és a munkatípusokban más színnel jelölte meg, hogy hol, mikor, mi szerint és milyen eszközzel takarítsak. 

Minden elmozdult, strukturálódott, de ki is ürült. Valami olyan rendszer része lett, amit nem ismertem, ami nem az enyém volt, és ami nem tartotta szem előtt az én igényeimet. 

És ha valami nem sorolódott be, nem olvadt be a REND-be, akkor jöttek az üzenetek. Egyik a másik után. Banális semmiségekről, felszólító, sürgető jelleggel.

A nap bármelyik órájában, a legváratlanabb pillanatban. 

Ideges lettem

Végre megértettem, hova is költöztem be. A lakba, amely önmagáért épült, és amelynek szabályait tartani kell, ha tetszik, ha nem. Az embert száműzi magából ez a tér, ez itt a paradoxon. Fertőtlenítőszagú rend, sivár tökéletesség. 

Valóban irigyeltem ezt a lakást, amikor először megnéztem? Valóban része akartam lenni? Jó itt nekem? Otthon tudok itt lenni? 

Ami az elején imponált, tiszteletet váltott ki belőlem, most szempillantás alatt az ellenkezőjére fordult. Egy katalógus lapja lett.

Hol az ember? Kinek akarunk tökéletesek lenni? Miért kell idomítanunk minden kis morzsát ebben a térben, miért nem lehet elfogadni, ha mindennap más alakot ölt? 

Az elején még alkalmazkodtam, de ezt már nem hagyhattam szó nélkül. 

Próbáltam finoman. Próbáltam erélyesebben. Próbáltam kompromisszumot kötni, elvégre én jöttem ide.

Semmi. 

Olyan kizárólagos agresszióval találkoztam, hogy megrökönyödtem. Beosztott lettem, alárendelt. Nem hatotta meg, el sem ért hozzá. Rájöttem egy idő után, hogy a békére való törekvés semmit sem használ. 

Költözni nem akartam, tehát: fegyverkeztem.

Banális hadviselés vette kezdetét

Sereget gyűjtöttem, hadrendbe állítottam őket, elszórtam az alakulatokat a lakás különböző pontjain, aknamezőket hozva létre. 

Pici, de épp észrevehető morzsaszigetek, egy véletlenül kihúzva hagyott szék, ázott ételmaradékok a lefolyó környékén ólálkodva… 

Bolyhok, szöszök, mézesüvegek diszkréten csillanó félkörnyomai, résekbe szorult csöppek, és csak épphogy ottmaradva, egy-egy hajszál, hogy még ne lehessen szóvá tenni…

Mindenből csak egy pici. Gerillatámadások. Alig látható, észrevehető kis dolgok, területszerzés céljából. 

A szagok is ilyenek voltak. A hússütés egyenesen felért egy gáztámadással, a tojásfőzésről nem is beszélve. Minden elhúzott szájból, arcrándulásból tudtam, hogy „mennyire egészségtelent” eszem.  

És ha jöttek a levélbombák: a felhajtott monitorom lövészárkában, fedezékébe húzódva nem bírtam tovább, és leadtam egy sorozatlövést… Pattogott a klaviatúra, füstöltek az ujjperceim. 

Elégedetten rányomtam a küldés gombra, és hátradőltem.

Majd megdöbbenve vettem magam észre. Mit csinálok? Ilyen vagyok én?

Dehogy. 

Győzött. Belevont engem is. 

De nekem ez így nem kell. Letettem a fegyvert. Behúzódtam, és onnantól kezdve köszöntem, majd a szobámba mentem. A köszönésen kívül már amúgy is régen nem váltottunk egyetlen szót sem, kerülgettük csak egymást a pici térben. Léteztem, alig észrevehetően, a szabályokat betartva, de mégis szabadon. A körvonalam ott volt, én magam meg valahol egészen máshol. Így bírtam csak ki. 

A napok monoton módon teltek, igyekeztem minél kevesebbet otthon lenni. Már ha annak volt nevezhető…

Aztán egy szombat délelőtt kaptam egy telefonhívást. Lelkes hang a vonal túloldalán.

Megnéztem. Nem hittem el. De mégis igaz volt. Otthon, tágas tér, személyesség. Hegy, madarak, nyugalom. Onnantól kezdve számoltam vissza a napokat, szép csendben. Peregtek a percek, folyt az a láthatatlan homok, szemről szemre. 

Aztán nagy sokára összepakoltam, becsuktam magam mögött az ajtót, és elmentem szép csendben.

Győzött? 

Nem: győztem.

„Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytathatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.”

Márk evangéliuma 6,10-11

R.

Kiemelt képünk illusztráció