–


Negyvenegy éves vagyok, három gyönyörűséges kis egyéniség édesanyja – akiket természetesen nem mindig ebben a formában látok, de sebaj. Mivel egyik sem rám hasonlít, simán letagadhatom őket, ha ultragázosan viselkednek nyilvános helyen.

És lassan húsz éve vagyok együtt a férjemmel. 
Aki három éve rákos. Áttétes.
Bumm.

Hát igen, ez a történet nem egy rózsaszín szirupos valami, bár rengeteg pozitív dolgot fel tudok sorolni, ami e három év során történt. El tudom mondani, hogy igenis van súlya a „jóban, rosszban, míg a halál el nem választ” ígéretnek. Van létjogosultsága „a legnagyobb baj még jobban összekovácsol” közhelynek is.

A férjemmel soha ekkora összhangban, vállvetve egymás mellett nem álltunk. Soha ennyit nem szexeltünk – a kémia mindig is tökéletesen működött, de azért három gyerek születése és az ehhez kapcsolódó minden járulékos feladat, napi teendők tudnak tompítani a vágyódáson.

Újra átélni azt a szerelmet, amit egy pár a kapcsolat elején érez, akár lelki, akár testi síkon.
Átélni, hogy egymás számára még mindig a legfontosabbak vagytok, és a másiknak ugyanúgy szüksége van rád, mint legelőször.
Nyugtázni, hogy az értékrendek, a közös célok mit sem változtak, amiért összekötöttük az életünket.
Újra rácsodálkozni, hogy egy fiatalkori, italtól mámoros véletlen találkozásból születhetett később három kis csoda.

Megtapasztalni a saját bőrünkön, mennyi mindent elvisel egy ember, mennyire ki tudnak tolódni a fizikai és lelki teherbírás határai.

Tudom, sokan furcsállhatják, hogy ilyen tapasztalatokat, életérzéseket kapcsolok ehhez az egész rémálomhoz, de pont ezek miatt élünk teljes értékű életet, pont ezek a nagyszerű pillanatok és újra felfedezett kis kincsek miatt nem bolondultunk még meg teljesen. 

Mert azért lenne miért elveszteni a külvilággal a kapcsolatot: hogy csak a három embert próbáló nagy műtétet, a negyven kemoterápiát, a műhibákból keletkező fájdalmas komplikációk túléléséért való küzdelmet, az orvosok totális érzelmi retardáltságának (értsd: „Önnek, uram, fél éve van hátra” vagy „Ez a szer tud komoly meglepetéseket okozni mellékhatások terén, de azért ehhez se fűzzön túl nagy reményt” típusú mondatok) feldolgozását említsem. És ezek csak a jéghegy csúcsai.

Akkor még nem beszéltem arról, milyen embert próbáló napi szintű feladat volt megtanulni a gyerekekkel együtt lenni ebben az új helyzetben. Védeni őket a megvédhetetlentől, az életüket úgy navigálni és segíteni, hogy ők „normális” életet élhessenek, az egészből a lehető legkevesebbet érezzék, nem megfosztani őket a boldog gyermekkortól, ami alanyi jogon jár nekik.

Megtanulni nem bőgni mindennap.
Megtanulni a carpe diem érzést.

Szarni a „mi lett volna, ha korábban megy orvoshoz” gondolatokra. Szarni a „mi lesz a következő lelet eredménye” miatti rettegésre.

Megtanulni nem túlélni, hanem megélni a napot.
Mert igazából nekünk csak a jelen számít.

Nem vagyok sem szent, sem álszent. Én is leüvöltöm a gyerek haját a fejéről, ha ötödik hívásra sem jön fürdeni. Aztán természetesen este leköpöm a tükörképemet a „mekkora szar anya” vagyok érzés miatt. Idegeskedem, ha dugóban ülök. Bár tele a szekrény, megveszem a huszadik dögös kis felsőt, csak azért, mert kiárusítás volt.

Negatív változás még az életemben, hogy idegesít minden olyan kapcsolat, amit két ember konzekvensen együtt ront el. Üvölteni tudnék, amikor emberek olyan dolgokon veszekednek és mennek szét, amit röhejesen könnyedén meg lehetett volna oldani.
Mivel a férjem kiemelkedően jó apa, zsigerből és őszinte szeretetből töltött mindig is sok, intenzív időt a gyerekeivel, rossz nézni a sok embert, aki félgőzzel (vagy néha azzal sem) vegetál a gyerekei életében.

Ez a helyzet egyfajta érzelmi lefagyást okozott nálam. Minden ember problémája nevetséges lett számomra. Szar dolog ezt leírni. Megélni még rosszabb.

Mégis egyfajta utálatot hozott ki belőlem ez a helyzet: minden egészséges embert utálok. Ezen jót szoktunk nevetni a férjemmel, ő is így van vele. Nagyon durva szintre emeltük a sötét humor fogalmát, ami szintén a túlélés nagy fegyvere lett számunkra.
Érzelmileg nagyon elszigetelődtünk az emberektől, mi, akik a mai napig nagy társasági életet élünk. 

Iszonyú kettősség ez is: kevesen vannak tisztában a férjem állapotával. Eleinte mi nem akartuk ezt a „rákos, tehát innentől kezdve le van írva” bélyeget megkapni, most meg, lassan három év távlatából, furcsa lenne elmondani. De emiatt maradtak el barátok, ritkultak találkozások, a szörnyű helyzet miatti brutálisan feszült idegállapot miatt kemény veszekedések és viták is lettek a környezetünkben élőkkel, sajnos leginkább családon belül. Természetesen itt is történtek pozitív csalódások, olyan emberek lettek a legnagyobb támaszaink, akikről nem is gondoltuk volna.

Az érzelmi hullámvasút számomra a legnehezebb. A jó hírek és rossz hírek napi szintű változásainak feldolgozása.

Iszonyú nehéz ezt leírni, de néha már ott tartok, hogy a legrosszabb hír is jobb lenne ennél az állandó bizonytalanságnál.

Mert egy rossz hír után jön egy jó, egy újabb kecsegtető kezelés, ami esetleg aztán mégsem alkalmazható vagy anyagilag nem elérhető. Utána ismét érkezik a nagy reménytelenség, a tehetetlenség érzése. 
Szinte ugyanolyan, mint amikor először közölte velem a férjem a rossz hírt. 
Ugyanaz a letaglózó, két vállra fektetős pillanat.

Életünk akkora fordulatot vett, hogy bevallom, a mai napig ébredek úgy, hátha mindez egy rossz álom volt csupán. Brutális teher napi szinten látni a szenvedését, fájdalmait, viselni a tehetetlenség béklyóját. Közben az én lelki viharom egy könnyed nyári szellő az ő napi szintű lelki és testi küzdelméhez képest.

És mindennek ellenére a mai napig dolgozik, családfenntartó pozíciója egy percre sem ingott meg. A legutolsó, németországi orvosi konzultáció előtt az adminisztrátor hölgy zavarba jött, mert nem tudta, melyikünk a leendő páciens, annyira nem látszik rajta az egészségi állapota. (Mondjuk itt egy percre azért elgondolkoztam: lehet, hogy én nézek ki ennyire szarul?)

Ez is teljes tudathasadásos állapot: ahogy a mindennapokban pörög ugyanaz az alfahím a 191 centis magasságával, aztán bemegyünk egy egészségügyi intézménybe, és a rengeteg szer beadása után, ami elvileg a gyógyulását segítené elő, félholt állapotban kerül ki. Napok, néha hetek kellenek hozzá, hogy újra a régi önmaga legyen.

Ha visszagondolok az együtt töltött évekre, azok összes buktatójára, mélypontjára, nehézségére, és a rengeteg önfeledt pillanatra, boldogságra, együtt megélt csodákra, semmin sem változtatnék.

Ha valaki visszavinne a múltba és odaadná megnézésre életünk filmjét, ugyanígy csinálnék mindent, még ha nem tudom is, mi lesz velünk fél év múlva.

Mert ezt a húsz évet nem vehetik el tőlünk. 
Ez a miénk. 
Őt választanám újra, újra és újra.

Petra

Kiemelt képünk illusztráció 

Októberi Hello, WMN! eseményünkön a rák nehéz témáját járjuk körbe. Az esemény linkjét ITT találod, jegyet pedig ITT tudsz vásárolni.