–

Még hat perc. Azt olvastam valahol, hogy húsz perc ringatás után tehetem le a gyereket biztonsággal. Addigra mélyen alszik. Már csak öt. Azon töprengek, hogy inkább mosogassak a „szabadidőmben” vagy KRESZ-t gyakoroljak. Letelt. A gyerek az ágyban alszik, én pedig a számítógép elé vetem magam.

Aztán végül mégsem is gyakorlás mellett döntök. Inkább utánanézek valaminek.

Félrekattintok. Nagyon félre.

A gyomrom összeszűkül. Úgy érzem, mindjárt behányok. Magamra nézek, majd vissza a monitorra. Sípol a fülem. Hevesen ver a szívem. Biztos valami félreértés.

De nem. Hátradőlök. Még mindig küzdök a hányingerrel. Magamat nézem.

A szülés óta eltelt lassan fél év. Visszafogytam, de a bőröm nem tartott lépést ezzel, így az még ott pihen a hasamon. Ráadásul csíkos picit. Az egyik mellemből evett csak a lányom, ezért a másik most kétszer akkora. Nagyon nem úgy nézek ki, mint a lány a fotón. 

Ő csinos, feszes, és ahogy látom, ezeket a jeleneteket napközben forgatták. Idejét sem tudom, mikor szeretkeztem utoljára napközben. Mindig csak este, amikor már a gyerek tényleg alszik, és már nem kell főzni, mosni.

Dühös vagyok és nem értem. Remeg a kezem, de újra ráteszem az egérre. Megnézem a dátumot, mikor nézhette. Visszadőlök, és kicsordul az első könnycsepp. Nem értem. Amíg én bent etetem, altatom gyermekünket, ő nézegeti ezeket a csinos, feszes nőket, akikkel mindent (is) csinálnak. Többször is. Több este is. Mielőtt összebújt velem, előtte pár perccel is ezt nézte.

Kérdések százai cikáznak a fejemben. Nem kíván? Nem akar már velem lenni? Vagy nem tud, csak így? Hogy merészeli? Miért nem mondta el? Mit akartam egyáltalán nézni? Hogy keveredtem ide? Miért csinálja ezt? Lehet, hogy ezekre a fotókra gondol, miközben velem van?

Mindet meg is válaszolom magamnak, a lehető legjobb verziókkal.

Már most tudom, hogy túlzás a reakcióm. Ezek csak fotók.

De azért felhívom. Sírok, és elmondom, mennyire megbántott. Nem kér bocsánatot, de hallom a hangján, illetve érzem a hallgatásán, hogy sajnálja. Nem szeretne szomorúnak látni, nem szeretne megbántani. Azt mondja, hogy csak úgy nézegeti. Elhiszem. Azt mondja, nem azért nézi előtte, mert máshogy nem megy velem. Elhiszem. Csak kíváncsiságból nézeget ilyeneket. Elhiszem. Aztán kimondja, sajnálja. Elhiszem.

Amellett, hogy anya vagyok, igyekszem ízig-vérig nő maradni. Csinos lenni. Igyekszem nem csak a gyerekről beszélni, és amikor az utolsó puszit adom a kislányomnak este, és beteszem az ágyába, az anyaszerepet is leteszem picit pihenni. Nő vagyok, nyitott a férjemre, a kívánságaira. Nem volt még olyan, hogy visszautasítsam. Szeretek vele szeretkezni. Imádom, ahogy hozzám ér. Gyönyörű vele minden. Nekem.

Akarva-akaratlanul befészkeli magát a fejembe a gondolat: neki nem. Nem elég. Nem vagyok elég.

Szeretnék minden fronton jól teljesíteni. Jól főzök, és általában szoktam is. Tiszta ruhában járunk, bár nem vasalok. Elintézem a csekkeket, befizetem a lakbért. A gyermekünk jól fejlődik, sokat játszom vele. Etetem, itatom, éltetem, imádom. Szociális életet élek, nyitott vagyok az életre. Tornázom, futok. Szoktam filmezni a férjemmel, még akkor is, ha már nagyon aludnék, hiszen tudom, hogy ez is közösen eltöltött idő. Szívesen szeretkezem vele, akár hetente több alkalommal is, sőt én is igényelném. De ezek szerint nem mehet minden olyan jól.

Kezd enyhülni a gyomorfájdalom. Letörölöm a könnyeim. Kihúzom magam, hogy a bőr feszesebb legyen a hasamon. A lányom még mindig alszik. Inkább elmosogatok.

Brucsong