–

Őrült, bolond szerelem volt a miénk. Veszekedős, végletek közt mozgó, őszinte, mély, titkos és tragikus. 

Sosem gondoltam volna, hogy ekkorát mér rám az élet. Hogyan is kezdődött? Igazából ez a kérdés kétirányú, mert másképp indult neked és másképp nekem. 

Te mindig azt mesélted, hogy a 2017-es karácsonyi bulin született meg benned valami, amikor megfogtam a kezed, és rákérdeztem, miért legyeskedsz körülöttem. Ezt akkor te felhívásnak vetted keringőre, pedig én ezt nem így gondoltam, de tény, mindig tetszett az érdeklődésed. 

Valójában pedig mindenki tudta, hogy mászkálsz utánam. Hogy minden céges sörözésen keresed a társaságom. Valójában pedig én ezt nagyon élveztem, még akkor is, ha extra sokat beszéltél. Igen, állati sokat tudtál beszélni, de mindig kihúztál a rosszkedvemből. 

Senki nem vette igazán komolyan a játékunkat. Neked a 14 éves párkapcsolatod, nekem a házasságom adta a látszólagos stabil kirakatot. 

Mégis, egy cipőben jártunk, kora harmincasok, akik kihűlt kapcsolatokban élnek, és mindketten vágynak a szerelemre. 

A két és fél éves plátói rajongás után egyre több lett a villamoshoz kísérgetés. Nem tudom már, de azon a májusi csütörtökön titokban vágytam rád, és akkor is elkísértél. A lépcsőn évődtünk kicsit, és már nagyon benne volt a levegőben valami. Hogy mindketten akarjuk a másikat, de még senki nem mer lépni. 

Mondtam neked, hogy sétáljunk egyet. Átmentünk a zebrán, az egyik fa alatti árnyékos sarkon aztán megöleltelek. 
Majd kibontakoztam a karodból, elindultam… flegmán visszanéztem: – Na? – kérdeztem. Te pedig, már-már felháborodottan, kérdőre vontál: – Ez neked csak ennyi? Na?

Persze nem csak ennyi volt. Nevetgélve elsétáltunk a zebráig, ott hirtelen felkaptál, és ez olyan jó volt, belefúrtam a fejem a nyakadba, nem mertelek megcsókolni. Ez, hogy csak így felkapsz, aztán visszatérő lett. Jó erre visszagondolni, hogy te akár egy kézzel is felkaptál engem. Kicsinek, pihének éreztem magam veled, te voltál a nagy, az erős.

Nőnek éreztem magam, évek után végre újra. 

A csók még váratott magára. Az egyik sörözés után a Várfok utcában sétáltunk felfelé, és emlékszem, megbántottál valami munkahelyi beszólással. Duzzogtam, indultam volna haza, és megöleltél hátulról, megfogtad a derekam, és azt mondtad, istennőtestem van. Megbékéltem. Sétáltunk, újabb lépcső, újabb sötét kieső rész egy fa alatt. A homlokod a homlokomra tetted, nem léptél, de én igen, megcsókoltalak. Veled meglepően jó volt csókolózni, volt benned valami ősi erő. 

Innen már nem volt megállás. A találkozók rendszeresek lettek, és ezzel együtt a civódások is. Néha azt éreztem, az őrületbe kergetsz, de soha ennyire boldog nem voltam senkivel. Kialakult a közös titkos életünk, a közös titkos nyelvünk. Reggel egy kávé az irodában, közös ebéd, este egy lopott csók, egy estére kibérelt lakás. Lopott tekintetek a megbeszéléseken. Mindketten feszítettük a húrt, ameddig csak lehetett, követelted minden időmet. 

A távolság sem volt akadály, órákat videótelefonáltunk a két hónapos kiküldetésed alatt, ellógtunk a munkából, hétvégén elszöktünk Szentendrére, spiccesre ittuk magunkat a karácsonyi vásáron, igazi párként felszálltunk a gyermekvasútra, új helyeket és éttermeket fedeztünk fel.  

Tíz hónap jutott nekünk, mégis, minden percét megtöltöttük tartalommal. 

Melletted éreztem újra nőnek magam, melletted éreztem azt, hogy létezik olyan férfi, akitől gyereket akarok, büszkén fogtam a kezed, ha nem volt veszélyes a terep, büszkén lógtam a nyakadban a Szecskában, külföldiek gyűrűjében. Imádtam a válladra hajtani a fejem, ha moziba mentünk.

Neked írtam minden este utoljára és neked írtam minden hajnalban elsőnek. Csak neked hagytam, hogy vezesd az autómat. Órákig válogattam számodra ajándékot, és imádtam, ha főzhetek neked. Csak neked főztem. Otthoni létem csupán színjáték lett, ahogy a tiéd is, a titkolózás felemésztett mindkettőnket.

Februárban kétszer szakítottunk. Egy-egy napig tartott. Határidőt adtunk magunkat a döntésre: együtt vagy külön?

A döntés, hogy végre dönteni fogunk valahogy, minden háborgó tengert elcsendesített, és elkezdődött az utolsó és legszebb két hetünk. 


Amikor beteg lettél azon a márciusi pénteken, hazavittelek autóval, nem hagytam, hogy vezess. Szerdán már a kórházba mentem látogatni, biztonságossá tetted a terepet, csak azt kellett megvárni, hogy a látogatóba érkező kollégák lelépjenek. Kértél könyvet, száraz sampont és evőeszközt. Vittem mindent, persze a kést menet közben elhullattam. 

A belgyógyászat lehangoló volt, belépve pisiszag, a lépcsőfordulóban feltornyozott matracok, magasra rakott sötétzöld csempe. Nyomasztó. 

Hamar megtaláltalak, borostás voltál, és elgyötört, a szemed alatt barna karikák, de hihetetlenül jó volt látni téged. A kórterem kicsi, keskeny, két idős bácsival voltál egy szobában, furcsa is volt, mit keresel itt közöttük, a kórház az ilyen bácsiknak való. Nagyon meleg volt, ráadásul a te ágyad a fűtőtest mellett volt. Sosem szeretted a meleget. 

Emlékszem, még csizmában voltam, kopogtam végig a folyosón. Az arcod le volt terítve egy zsepivel, odamentem, és megfogtam a kezed. Egyből felnéztél a zsepi alól, és könnybe lábadt a szemed: hallottad, hogy valaki kopog a folyosón, és remélted, én vagyok. Szóltál, hogy vigyázzak a pisis zsákodra, ott lógott az ágy szélén. Onnan kezdve csak beszéltél, beszéltél. Elmesélted, hogyan hoztak be, milyen vizsgálatokon voltál ma, még mindig nem tudják, mi bajod, és holnap újabb vizsgálatok jönnek. Már a csodádra járnak a kórházban: a fiatalember, aki kilenc vizsgálatra megy. Ez azért aggasztó volt, valahogy mindig aggasztó, amikor nem tudjuk, mi van. 

Kérted, etesselek meg: száraz kenyér, párizsi. Szívesen tettem. 

Megnyugtató volt melletted lenni, bár a hely nem szép és nem kellemes, mégis azt éreztem, most ez van, most itt kell lenni, majd kikerülsz, és folytatjuk, ahol abbahagytuk. 

Nem így lett. Másnap megint mentem, akkor láttalak utoljára. 

A folyosón sétáltál, mustársárga melegítő volt rajtad. Magas voltál, és még itt is vonzó és szexi. Odamentem hozzád, megsimogattam a hátad. Kérted, ne tegyem, mert lebukunk. Ugyan, gondoltam, ezek a nővérek már láttak itt mindent. Kockás pizsamanadrágot szorongattál a kezedben, szeretted volna átvenni, de túl sokan voltak a kórteremben, nézted, a női zuhanyzó szabad-e. Felajánlottam, hogy segítek. Utolsó igazi bensőséges pillanatunk volt. Vigyáztam, hogy ne érjen le a pizsama a földre, átbújtattad  a lábad rajta, a vállamon támaszkodtál, óvatosan visszabújtattuk a katétert, hogy ne fájjon. Kifelé lekapcsoltuk a villanyt, hozzád bújtam. 

Visszafeküdtél, kérted, vegyem le a zoknidat, és tegyem a cipődbe. Betakargattalak, kérted, hogy egészen bugyoláljalak be. Megtettem. Akkor már kezdett ismét emelkedni a lázad. 

Minden, amit érted tehettem akkor, pótolhatatlanul jó érzés volt. Azóta is ebbe kapaszkodom. 

Megetettelek, megitattalak. Nyolc körül mennem kellett. 

Az ajtóból visszanéztem, feküdtél, és néztél rám az ágyból. 

Többet nem találkoztunk. Egy hónap múlva elmentél. 

Az élet üres nélküled, a napok szürkék, de minden szépben téged látlak: a bohó bárányfelhőkben, a szép virágokban, a napsütésben. Küzdök és élem azt, amit együtt kellett volna. Elköltöztem oda, ahova együtt kellett volna. 

Hálás vagyok, hogy ismerhettelek. Hálás vagyok, hogy szerettél.

Örülök, hogy – ha titokban is, de – boldoggá tettem az utolsó évedet.

Liliom

Kiemelt képünk illusztráció