Egy ideje állásokat nézegetek. Nem azért, mert nincs munkám, hanem azért, hogy olyan legyen, amit szeretek, amire büszke vagyok, megfelel a szellemi képességeimnek és a kreativitás iránti igényemnek. Az irodai aktatologatás, kávéfőzés és telefonok felvétele – nyelvtudással és diplomával rendelkező nőként számomra nem elég kielégítő. Hallottam már néhányszor ezeket a mondatokat: „Örülj, hogy lyuk van a fenekeden! Nem becsülöd meg, hogy neked van rendes állásod! Nézd meg, XY-t, neki milyen nehéz az élete, aztán utána álmodozz! Miért nem szülsz inkább gyereket?” Egyik sem tántorított el az elhatározásomtól, hogy a helyemre kerüljek. Az én hivatásom az írás – és ez teljesen független attól, hogy kapok-e érte pénzt vagy sem. Mások sorsa nem az én sorsom, miért kellene magam hozzájuk hasonlítani? Bármi is legyen az ok, amiért változtatni szeretnék az életemen – jogom van hozzá, és nem tartozom senkinek magyarázattal.

Elindultam tehát a magyar munkaerőpiac feltérképezésének rögös útján. Sokféle helyre elküldtem a jelentkezésem: olyan cégekhez is, ahol éppen nem volt meghirdetett pozíció. Volt, ahol kaptam próbafeladatot, amelyet lelkesen megírtam, végül több hónapnyi néma csend után e-mailben, minden indok nélkül elutasítottak. Aztán olyan is akadt, ahol egy barátságos hangvételű szakmai interjú („Nagyon esélyes jelölt vagy, még egy-két embert meghallgatunk, aztán jelentkezünk, de valószínűleg te leszel a kiválasztott!”) után a cég szőrén-szálán felszívódott. Se kép, se hang, soha többet nem kerestek. A legtöbb helyről egész egyszerűen semmilyen válasz nem érkezett a pályázatomra. Mi ebből a tanulság? Természetesen az, hogy próbálkozom tovább, mert a saját tehetségemet és ambíciómat nem a megválaszolatlan e-mailekben mérem.  

Lenne azonban néhány észrevételem. 

Kedves HR-esek, céges alkalmazottak, vagy bárkik, akik toborzással és kiválasztással foglalkoztok, meséljétek el, melyik volt az első megválaszolatlan levél? Ki volt az a jelentkező, akinek elfelejtettetek visszajelezni az első interjú/próbafeladat után? Mikor kezdtétek el azt gondolni, hogy az állást hirdető és az állásra jelentkező személy nem egyenrangú? Mikor vált köddé az igényes kommunikáció tisztelete? Magyarországon miért van rendben, ha egy megmérettetés után nem kapunk semmilyen visszajelzést? Csendben fejet hajtunk, hogy „itthon ez így szokás”? Miért így szokás? Mikor vált az ilyen viselkedés természetessé?

Mi történne, ha lassan véget vetnénk a megválaszolatlan levelek korának?  

Az álláskeresés összetett, megterhelő, bizonytalan és sokszor hosszú folyamat. Kemény csata, ami kitartást, energiát és akaraterőt igényel. Akad, aki el sem jut az első fordulóig, előfordul, hogy egy jelölt az utolsó lépcsőfoknál bukik el, és persze szerencsére vannak, akiket felvesznek.  

Kedves HR-esek! Elárulom, hogy az állásra jelentkezőkkel való kommunikáció minősége, és így természetesen a visszajelzés hiánya mind-mind rólatok árulkodik, titeket minősít. Pár sor, néhány mondat – maximum tíz perc az életetekből. A közösségi média felületein sokan az egész életüket kiteregetik. Posztolnak szinte mindent: mit főztek, melyik étteremben vacsoráztak, milyen ruhát vásároltak, ki a pasijuk/csajuk, hogy néz ki a gyerekük, merre nyaraltak – de a sok futós, kisbabás, óvodai ünnepélyes, esküvői csillogós, bulizós, kertészkedős, bőrönddel reptéren gurulós, hotelben szelfizős fotó mellett arra már nincsen idő, hogy egy állásért folyó versenyben az érintett jelölt választ kapjon?   

Kedves HR-esek! Higgyétek el, hajszálnyival sem csorbul a méltóságotok, ha visszajeleztek az állásra jelentkezőknek – lehet az a kiválasztás első, második vagy tizedik fordulója.  Akárhányadik…  Ugyanis számít a visszajelzés, mert abból (akkor is, ha elutasító) tanulni lehet. Tapasztalatot szerezni és továbbmenni az úton, ahol előbb-utóbb megtalál az, amit keresünk.

 

Ljublica