A.

Szinte soha senki nem hívott A-nak, csak a beceneveden. Sokan talán nem is tudták, hogy van egy „hivatalos” neved is. Tizennégy évesen találkoztunk, zöldfülű, ártatlan felvételizőkként – improvizációs feladatként egy békát kellett eljátszanod. Szeptemberben lelkesen megállapítottuk, hogy mindketten bejutottunk az áhított csodaintézménybe. A bután korlátolt kollégiumba, és a szabad szellemű gimnáziumba, ahol, – ha a kamaszkor önsorsrontó kínjai hagyták – önmagunk lehettünk, és szabadok, mint utána oly kevésszer életünkben.

Elsőben barátnőkként kezdtük, aztán kissé eltávolodtunk, majd negyedikben újra közel kerültünk egymáshoz. Érettségi után fényes, romantikus világvárosról álmodtunk, hogy mi majd együtt odamegyünk nyelvet tanulni és bébiszitterkedni. Esős, rendezett, szürke falu lett belőle, ahol nem volt tömegközlekedés, csak tehenek a szomszéd legelőn. Kalandos volt, néha fájó – a szerelmeink otthon maradtak –, de sokat tanultunk felelősségről, külföldi életről, alkalmazkodásról, a fogadó családban félre nem érthető helyzeteket teremtő apukáról, egyedüllétről és olyan barátságról, női bajtársiasságról, amelyet nehéz pontosan kifejezni. 18 évesen kinyílt előttünk a világ, de be is zárt – fejenként három gyerekkel –, és gyakran tényleg csak egymásra számíthattunk.

Elszívtunk néhány cigarettát, megittunk néhány üveg Martinit (azóta sem iszom ilyeneket!) a szabad szombat estéken, és megvitattuk az élet nagy kérdéseit.

Hazajöttünk. Együttélés a szerelmeinkkel, egyetem. Egy ideig más városban laktunk, aztán újra egy helyen, majd más országban, – de a kötelék mindig erős maradt. Az én életem kanyargósabbra sikeredett. Szerelmek, szakítások, lángolások és padlófogás, mérgező kapcsolat – mennyit mondtad, hogy „kalap-kabát”, lépjek már ki belőle! Aztán végre gyerek, család, és újra egy másik ország. De mindig az elsők között hívtalak, ha történt valami, legyen jó vagy rossz.

Te klasszikusabb életpályát futottál be. Hosszú kapcsolat, házasság, klassz férj, remekbe sikerült gyerekek, kutya és más háziállatok, izgalmas munkák, meleg otthon, menő életvitel. Közelről nézve persze mindennek nevezhető az életed, csak nem klasszikus (ennél magasabb a „káosz-kvóciensed”, ahogy a férjed mondta egyszer). Ahogy te magad sem. Vibrálsz, szeretsz, határozott vagy, megmented a fél világot. Később már kevésbé. Kissé megkeményedtél.

Aztán egyszer hívtalak, a szokásos szülinapi köszöntéssel. A hogylétedet firtató kérdésre azt válaszolod, beteg vagy. Valami rémes influenzáról, megmagyarázhatatlan kicsi pontokról, vagy hasonlókról szóló részletes beszámolóra készülök, de nem. A végzetes kór az, két napja tudtad meg. Műtét, remény. Sugár és kemoterápia – rosszul viseled, de bátran és reálisan. A tumor kiújul. Egyre kevesebb a remény. Közben spontán módon, egyre erősebb szeretetháló fonódik köréd és a családod köré. Egymásnak ismeretlen barátnőid fognak össze, megszervezik a család napi teendőit, amíg te a legközelebbi szeretteid körében a betegséggel küzdesz. Hősök vagytok. De a rák erősebb: az ősz neked is az elmúlást hozza. Utolsó heteidben nem találkozunk, messze is vagy fizikailag, és kevés embert engedsz közel magadhoz. Most nem másra kell gondolnod, magaddal kell foglalkoznod.

A temetésedre hazautazom, katartikus, mélységesen megrendítő... és néha még vicces élmény is, méltó hozzád. Sokan vagyunk. Sokan szerettek és ismertek. 42 éves voltál, egészen addig egészséges és erős.

L.

Téged a gyermekemnek köszönhetlek, bónusz ajándékként csöppentél az életembe. Külhoni kisváros, senkit nem ismerek, már negyven is elmúltam. Az erős otthoni baráti háló persze megtart, de a hétköznapokban senki sincs, akivel beszélgethetnék, együtt nevethetnék és bátran lehetnék néhány percre akár „szaranya”, legalább gondolatban. A gyerekeink összebarátkoznak az óvodában, és lassan, – néhány udvarias és tapogatózó közös uzsonnázás után – mi is követjük példájukat.

35 éves sem vagy, és rákos, túl műtéten, kemo- és sugárterápián, „alvó” áttétekkel. Nyílt vagy, jókedvű, laza, vagány, bátor. És őszinte, egyszerű, egy olyan társadalomban, amelyben kétszer is értelmezni kell, hogy egy kedves gesztust pusztán a jó modor diktált, vagy valódi emberi érzelemből fakadt. Különböző terápiákkal kezelnek, elélhetsz még akár öt-tizenöt évig is, mondogatják. Kirándulunk, kreatívkodunk, amíg a gyerekeink játszanak, egy tea mellett megváltjuk a világot. A betegséged számomra hozzád tartozik, így ismertelek meg, de mégsem te vagy „a rákos lány”. Az csak egy állandósult probléma, amivel együtt kell élni:

van, aki cukorbeteg, van, aki asztmás, van, aki rákos.

A lányodnak világosan elmagyarázod, hogy te nem leszel a nagyanyója az ő gyerekeinek: ő ezt felfogja, számára ez a természetes. Igyekszel minél jobban, okosabban szeretni, felvértezni őt a továbbiakra, amíg lehet... Hogy higgyen magában, és legyen bátor. Közös budapesti utat tervezgetünk, kíváncsi vagy az országra, a városra, amelyről annyit meséltem. Aztán valahogy minden kicsit rosszabbra fordul. Újabb kemoterápia, kisebb-nagyobb fájdalmak, de az orvosok biztatnak: még jó néhány fegyver áll a rendelkezésükre.

Egyszer azonban, pár nappal a születésnapod előtt, kezelés helyett bent tartanak a kórházban egy hétvégére, majd egy hétre. Közben kiderül, hogy a tumor a belső szerveidet is megtámadta, és rohamosan terjed. Bemegyek hozzád a kórházba, amikor csak tehetem. Hamarosan megtudjuk, talán csak heteid, hónapjaid vannak hátra. Mégis jókat beszélgetünk, nevetünk is. Két nappal később nyilvánvalóvá lesz, hogy közel a vég. Elmondod a végakaratodat: rózsabokor vagy fa szeretnél lenni. Még van erőd vitatkozni az édesapáddal a helyszínről. Aztán egyre gyengülsz, a beszéded lelassul. Kénytelenek vagyunk lemondani a budapesti útról, mondod. Sajnálod, hogy nem tudod már teljesíteni az ígéretedet. Egyszer hagysz egy üzenetet a rögzítőmön, amelyben megkérsz, figyeljek majd a lányodra, ha majd… Ha majd. Mi éppen hosszabb családi vakáció előtt állunk, két éve készülünk erre az útra. Indulás előtt néhány órával még meglátogatlak. Búcsúzásként tenyerembe veszem az arcod, megcirógatom, a sima koponyád szinte gyermeki. Próbálj megvárni, súgom a füledbe. És ne aggódj a lányod miatt. Fáradtan rám mosolyogsz. Három nappal később már nem ébredsz fel. Egy hajón ér utol a hír, a sarkkörön túl, ahol éjszaka sincs sötét akkoriban.

Most éppen az A-tól örökölt pólómban ülök, és szervezem L. gyermekével a közös programokat. Velem vagytok. Hiányoztok.

Én nem tudtam, hogy egy barátnő hiánya ennyire tud fájni.

KZs